Minden okkal történik, nincsenek véletlenek. A döntés mindig adott választhatsz, melyik útra lépsz. Nincs lehetetlen csak tehetetlen ember, tartja a mondás, ezzel én is egyetértek. Az élet egy próbatétel, csak az a nem mindegy, hogy ki hogyan játssza. Sokan azt gondolják, van középút, pedig nincs! Szeretsz, nem szeretsz, ezt magában mindenki eldönti, csak félnek kimondani, azt, amit gondolnak. Sokszor igazságtalannak tartjuk azt az utat, amin járunk, és lehet azért, mert nem ott vagyunk, ahol kellene lennünk, de vannak dolgok, amiket kénytelenek vagyunk elfogadni, és lehet, hogy jobb is.

A szeretet számomra olyan érzés mint a nyár. A napsugarai forróságot árasztanak.Világos van szép a táj,és tiszta,mint az én lelkem,amikor szeretek. A szeretet megfoghatatlan érzés,amitől az én szívem is rózsaszínné válik.Belül melenget ,és a legnagyobb kincs,mit tapasztalhatunk. Feltétel nélkül szerethetünk.A szeretetet nem csak akkor érezhetjük,ha viszonozzák nem muszáj másoknak szeretni ahhoz ,hogy szeress. A szeretetből, ha keveset kapsz  vágysz rá,ha túl sokat adnak megfulladsz tőle,de nem kell középút inkább megfulladnék csak ,hogy szeressenek.

Elkezdődött 

Valami

 Váratlan

 Hirtelen 

  Mézédes 

Hiányomban 

Kavarog 

Szüntelen 

   Elkezdődött

 Valami 

Fényesen

 Csalókán

  Tapogatózva

 Érezném

 Mily keserű 

A valóság  

 Elkezdődött 

Valami

 Csorduló

 Érzelem 

   Véget ért 

Valami 

Váratlan

 Hirtelen

A város közepén állva, hol vakítanak a fények,

Hangot adunk a tisztaságnak, s az őszinteségnek.

Izzik a levegő, a hőmérő is forróságot mutat,

Mindenki lengén öltözve ballag, szédít a kábulat.

Türkizkék az ég, nyüzsögnek az utcák,

A nap is mosollyal int, hódít az elvakultság.

Nézd mennyi kirakat, s mindenki milyen bájos.

Itt eladják a szégyent is, fölfalhat az egész város.

A város közepén állva, hol hisznek még az embereK

Hol van tiszta lélek, s őszinte szeretet.

Hasad a hajnal, sziporkázik a táj,

Napsütéstől perzsel a nyár.

Meleg a test, egy kicsit lassítok,

A fáról egy almát szakítok.

Látom színét, tündöklően piros,

Leszakítani úgy sem tilos.

Vonz az illata, csábít zamata,

Mennyei minden falata.

Továbbléptem láttán sárgul már az égbolt,

Nyomomban az ősz sugallata tombolt.

Hallom a fák suttogó szelét,

A lehullott falevelek zörejét.

Gondolatokat keltett,

Vele együtt az érzés is megdermedt.

Bandukolok tovább, itt hagyom-e tájat,

De már a tél nyirkos szele támad.

Közöny, csupa ármány,

Átlátok én minden burkolt álcán.

Szeretlek!

Szórakozom-e bájos szón,

Mintha egy kígyót engednék ki a markomból.

Aljas, felszínes szembenyaló,

Nincstelen lélekfaló.

Selymek között mocsok,

Elfakult kikelet,

Elhagyatott romok,

Kiköpött sáros nyomok.

A lelkem is korog egy kis levegőért,

De inkább hányok,

S miket mondok, semmit sem bánok.

Égjek máglyán,

Meglátjátok!

 Akkor is felmászok az élet fáján.

A patakok könnyei is célhoz értek,

Nem érdekli az sem, ha kegyelmet kértek.

Az égbolt a csillagoktól lesz ragyogóan fényes,

Nekem is van egy ő oly értékes.

Ha hallhatnám suttogását, vajon mit is üzenne nekem?

Csak mi ketten együtt, s eltöprengenénk az elmúlt másodperceken.

Tudom, csak miattam létezik, csak értem pompázik,

Bárcsak láthatnám őt egy örökkévalóságig.

Vele vagyok egész, s azt érezhetem vele újra élek,

Ha elvennék tőlem, azt nevezném igazi büntetésnek.

Vajon érzi még szeretetem mi sosem múlik?

Elvesztem az irányítást, s minden mi volt a kezemből most kicsúszik.

Zene vagy számomra, akár gondolat,

S nem vagy múló pillanat.

Mint gitár húrjai, s szíved dallamai Felötlik a rég elmúlt fedett emlékek képét,

Rám néznél, s figyelnéd óvó tekintetem minden rezzenését.

Széttiport lelkem látod rég,

Továbbra is biztatsz, erőt adsz még.

Te láttad harcom, erőltetett kitartásom,

Minden jól elfedett kiáltásom.

Most már én is tudok neked erőt adni,

Segítettél, s hálám jeléül csak is a jót fogod visszakapni.

Örömmel teszem, mert tudom, Számodra fontos lennék, s értékes,

Érzem, hogy felemelő szavad mindig szebbé tesz.

Nyüzsögtek az utcák,kacagtak a gyerekek,

Éreztem ,s még érezném is,mi akkor körbevett szeretet.

A virágok is táncot jártak,ragyogtak még a csillagok,

Mert én ott voltam,s láttam,hogy megannyi szív fölragyog.

 Édes volt zamata,melegséget sugallt a nyár,

Mert volt még otthon, Tudtam mama karjába zár,és mindig hazavár.

Csak gyerek voltam egy védtelen porrá fújt szerepben,

Kit bársonyos fátyol borított,S lám mily gyorsan lelibbent. 

Csattanás, dörrenés,mit hallhatott,s láthatott e  védtelen árva,

Sikongást, rémületet egy megóvó ajtó mögé zárva.

Mosolygott a napsugár is,éreztem szívem hevesebben dobogott,

Rád pillantottam,és tudtam ,a szerencse most hozzám is bekopogott.

Jól emlékszem ,mámorító volt minden együtt töltött percünk,

Az érzelmek vihara tombolt még akkor bennünk.

Vakító volt ez a homálykép,

De akkor is tarthatott volna tovább még.

Az ég beborult ,nem látszódott már derű,

Minden monoton volt ,oly sablonszerű.

Bárcsak ne tapasztaltam volna édes ízét,

Akkor most nem tapasztalnám  keserű szívét.