Hasad a hajnal, sziporkázik a táj,

Napsütéstől perzsel a nyár.

Meleg a test, egy kicsit lassítok,

A fáról egy almát szakítok.

Látom színét, tündöklően piros,

Leszakítani úgy sem tilos.

Vonz az illata, csábít zamata,

Mennyei minden falata.

Továbbléptem láttán sárgul már az égbolt,

Nyomomban az ősz sugallata tombolt.

Hallom a fák suttogó szelét,

A lehullott falevelek zörejét.

Gondolatokat keltett,

Vele együtt az érzés is megdermedt.

Bandukolok tovább, itt hagyom-e tájat,

De már a tél nyirkos szele támad.

Ropog a hó, a talaj is didereg,

A hidegtől a kezem is bizsereg.

Gyerekeket látván,

Szánkózva, játszván,

Kérnék ölelést,

Egy kis fellélegzést.

Csalhatna mosolyt arcomra,

Melegséget hozhatna szívembe,

Tisztaságot önthetne lelkembe,

De mind hiábavaló, mert a fagy már ezt is belepte.

Megyek tovább, új világba lépek,

Jöhet bármi, én már semmitől sem félek.

Számtalan pillanattal a múltam is szélnek eresztettem,

Nem fontos mi az mit elvesztettem.

Szálltam, mint vándormadár, s jól bezártam magam mögött minden ajtót,

Hosszú idő után megleltem lelkemben egy értékes pillangót.

Bársonyos fuvallat, fülledt a lélek,

Nyomomban az idő, egy virágot még letépek.

Érzem illatát,

Látom szépségét,

Tapintom védtelenségét.

Közel a zápor, az ég is villámokat hasít,

Nem megyek tovább, hátha a tavasz majd meggyógyít.

Süvít a szél, töredezteti a virág szárait,

Hullajttatja a szirmait,

S nem látsz majd mást, mint múlandó foszlányait.