Közöny, csupa ármány,

Átlátok én minden burkolt álcán.

Szeretlek!

Szórakozom-e bájos szón,

Mintha egy kígyót engednék ki a markomból.

Aljas, felszínes szembenyaló,

Nincstelen lélekfaló.

Selymek között mocsok,

Elfakult kikelet,

Elhagyatott romok,

Kiköpött sáros nyomok.

A lelkem is korog egy kis levegőért,

De inkább hányok,

S miket mondok, semmit sem bánok.

Égjek máglyán,

Meglátjátok!

 Akkor is felmászok az élet fáján.

A patakok könnyei is célhoz értek,

Nem érdekli az sem, ha kegyelmet kértek.

Ti nyúlszívű mihaszna senkik!

Elmondom, mikor a helyzet megkívánja,

Ellehet gondolkodni, már, ha tudtok, hogy kinek mi is a hibája.

Valljátok azt, hogy nem bírom a tényeket felfogni,

Pedig nem az a lány voltam, aki csalódást tudna okozni,

S mit tettetek, nem tudom elfogadni.

Lázadok, mint kisded, s toporzékolok, ha kell én!

Pendülök a húrokon, s közben elborul az elmém.

Enyém a tánc, s minden féltve őrzött titok,

Ha bántasz engem, visszavágok te kis piszok.

Pillangóként szárnyalok majdan tovább, De ne feledjétek mi is a hibátok,

Könyörögjetek istenhez, hátha ő majd meghallgatja imátok.