A város közepén állva, hol vakítanak a fények,

Hangot adunk a tisztaságnak, s az őszinteségnek.

Izzik a levegő, a hőmérő is forróságot mutat,

Mindenki lengén öltözve ballag, szédít a kábulat.

Türkizkék az ég, nyüzsögnek az utcák,

A nap is mosollyal int, hódít az elvakultság.

Nézd mennyi kirakat, s mindenki milyen bájos.

Itt eladják a szégyent is, fölfalhat az egész város.

A város közepén állva, hol hisznek még az embereK

Hol van tiszta lélek, s őszinte szeretet.

De ők is csak hulladékok rontsa,

Csak nehogy valaki örömüket ontsa,

Isten őrizzen, hogy megérezzék, milyen a korhadó virágok szomja.

Érzés múlik, érzelem marad,

Mondhatod azoknak, akikben már rég kiapadt.

Emberek ők, úgy sem értik,

Hogy a boldogságot sem pénzben mérik.

Nézd, mily vígan mászkál ez a túlöltözött páros,

Csak nehogy őket is ellepje ez a mocskos város.

Itt ez a fertőző város, éj leple takar, alszanak a fények,

Mindenki meneküljön, amíg tud, amíg van idő, azoknak, akik félnek.

Nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó utunk,

Akkor jöttünk rá, hogy az idővel is versenyt futunk.

Gyermeki lárma zajong, Megdermed a város,

Kellene nekik vánkos.

Hát ki az ki nem ad?

Miféle az ki elveszi?

Önmagát előnybe helyezi,

S,közben egy apróság életét tönkreteszi.

A város közepén állva, hol zaj töri a csendet,

Bársony fátyol libben, s az őrületbe kerget.

Hallom még a hangokat, s minden nagyon homályos,

Mert ellepte már a sötétség az egész várost.