Mosolygott a napsugár is,éreztem szívem hevesebben dobogott,

Rád pillantottam,és tudtam ,a szerencse most hozzám is bekopogott.

Jól emlékszem ,mámorító volt minden együtt töltött percünk,

Az érzelmek vihara tombolt még akkor bennünk.

Vakító volt ez a homálykép,

De akkor is tarthatott volna tovább még.

Az ég beborult ,nem látszódott már derű,

Minden monoton volt ,oly sablonszerű.

Bárcsak ne tapasztaltam volna édes ízét,

Akkor most nem tapasztalnám  keserű szívét.

Finom volt, mi már csak ültünk,s néztünk egymásra némán,

Nyoma sem volt szerelmünknek,tudtuk,s lengtünk egy hajszálnyi cérnán.

Amennyire szép volt,annyira rommá lettünk,

El is felejtettük egymásért mennyi mindent is tettünk,

Jött a tél,és vele együtt mi is hideggé lettünk.

Vagyunk,s lennénk még együtt,de körbe vesz-e szürke magány,

Játszunk még,és hazudjuk,hogy majd egyszer jobb lesz talán.

Felépítettél körém egy hatalmas falat,most lebontom! 

kitörlöm minden megjátszott hazug szavad,

Mert tudom ,most lennék majd újra szabad.