Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűen kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat,
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng,
Menj, és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled Istenem,
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom
S elhagynom búsan, s reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
s felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
a meghasonlás örök köntösét,
a nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szól az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
kivetlek. Tanulj meg jobban repülni!
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorúan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még:
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot!"
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod!"