Gámentzy Eduárdnak

Én nem vagyok az akit vártál.

Nem vagyok köd,

Sem őrzött bálvány,

Sem infúzióból gyógyuló beteg.

Engem a szavad éltetett.

S gyötrő fájdalmam szobámba zártan hordtam.

Nyilvánosan, szemek elé nem cipeltem,

Csak vágytam hogy felépülök.

Törött szilánkos lélek

Nem vágy közönséget.

De hallottam a szerenádot

S fájó szívemre gyűjtöttem belőle

mi gyógyított. 

Gámentzy Eduárdnak

Kerestelek a lombok alján.

A zöld gyepen.

Úgy éreztem hozzám hajol ajkad ívéről

A szerelem.

Hogy agyad lázasan zümmög,

s mint kaptárból kiengedett méhecskék, kik

Királynőjük keblére indulnak mézet gyűjteni,

Úgy érkezel.

S hogy agyad virág kelyhéből készül majd nektárt gyűjteni

Neked s

Nekem.

Elrejtett imát véltem hangodban hallani

S Figyelmesen hallgattam

röptöd mily édes dallamot üzen.

Hogy nekem szól, vagy valaki más szívén ünnepel?

Beszélgessünk

Beszélgessünk.
Elmondom neked, hogy míg zizegő levelek,
talpunk alatt pihegnek idelent, 
Addig fenn az égen még játszi a kék 
s az Ég vizében 
a delfin, s a cet már barátok rég.
S ha egymással szemben úsznak is,
ajkukon csobognak a csókjaik,
s uszonyaik apró csipke fodrait dicséri
szemünk, mikor feltekint.
Az ég vizében szétomolva pihen ma a kegyelem.
Minden szerelmest tenyerén ünnepel.
Uszonyaik szívvarázs csipke fodrain becéz,
s szíveinken énekel mit láthatunk.

Karom sóváran nyújtom.......

Karom sóváran nyújtom feléd....
Szavad szorít magához. 
Bőrömön érzem ahogy a haldokló csend ölében
vágy tüze éleszti a halkuló szerelmeket. 
Ne hagyd magára!!!!!
Kérlek ne menj el!
Inkább tövis koszorúval övezzen,
mint örök feledésbe öleljen a tékozló fegyelmet színlelő
hamisság.
És nem hagyom, hogy bántsanak!
Én a szívembe loptalak,
s hatalmas fáklyát rakok belőle .
Az utat így mutasd!
Az élet gyökere ma is a Vágy!

Zene zene zene........

Karom karodon pihen, s nesztelenül 
a vágy üzen......
simogatón elejtem a vadat, 
az édeset, melyet vágynak nevezett el az Isten!
s tovább küldöm az érzékeimnek tobzódni 
benne halkan szelíden.......
húsomig varázslom gyönyörét.
Az arcom már egészen arcodhoz ér 
S szavak nélkül tapintom örömét.
Nem menekülök. 
Ott időzöm, vágyak mezejébe hulltam.... 
karom karodba fonva csókolgatom le végre az Élet Örömét.....

Karjában tart az Élet.

Karjában tart az Élet.
Szeret.
Méhében viselte e
Gyermeket.
S valóban kinyílt,
mert hall ,és érez.
Üzenet hang 
Szerelmes Fényed.
Magába ölelt a Mindenek.
S teremtett belőle.
Kéklő Eget,
S teremtett belőle
halk zeneszót,
pihegőt, kedvest, 
simogatót.
S érzést, fájót,
könnyet,Hang Teret.
Földre csókolni 
a Fellegedet. 
Reményt lehelni.
pázsitra permetet 
élet virágot 
Harmath kelyheket .
S indul, 
szerelemed 
soha nem múlik.

Kányádi Sándor: Harmat a csillagon

című versére

Kit a szíve emel fel....

Kit a szíve emel fel,
az a Csillagokkal táncol.
Ki Csillagot emel fel,
a Csillagától lángol.
mert kit felismert az Ősi szó,
az már a Csillagokkal táncoló 
s magából a szóból alkotó: Legyen!
Ezért gyógyítja meg a Boldogságot,
hogy képes legyen szavából szolgálni Világot!
s Áldani mi abból megfogan!
...beragyogni a szivárvány ezernyi színével
amikor végre Indul az Ember
Teremteni Saját Boldogabb Jövőjét!

Ide érkeztem.....

Ide érkeztem,
s a hűtlenektől távozom.
Már nincs mi volt hajdan..
se Tó se Part se Oltalom.
Csak száguldunk felszedett síneken.
Járni próbálunk Úttalan utakon,
és egyszer amikor elfáradunk
a mélykékbe lobbáljuk karunk,
s imádkozunk még az Égi könnyekért
hogy csak egyszer még egyszer
ide hullj.

Ahogy estvéllik

Ahogy estvéllik már,
ahogy lábad fárad,
az a Mennyet járó,
s a Földi világnak palástját
terítő csillagaival......
Érkezik.
Meztelen Igazságai Magvaival
kopogtat .
Szíved , s Elméd 
Földjén kér Lakozást.
Szeretsz-e? Kérdi.
Sóváran néz szemed mögé
s közben válaszod reményli.
De jó lenne veled.....
Azt a hófehéret, azt
a szívvel kitépettet 
együtt hordani.
Mert a Király Népe 
Szívének a Bére.
S gazdaggá azoktól válik
kikkel együtt lakozik.

Én most már....

Én most már itt vagyok.
S igézek Neked 
Télen hópehely virággá csókolt felleget.
Tavasszal saját keblemen növesztek gallyat,
Nyáron gyümölccsel áldom az ágakat.
Ősszel avar mélyére heverek.
Meglesem hogy dunnáznak anyjukba furakodó
sün gyermekek.
Aztán ha már fölmelegedtem, 
Feljebb merészkedem, s a Végtelen égben 
csillag menyegzőkhöz dúdolok dallamot.