Szabó Lőrinc 

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,

s együtt, egymás partján heverünk;-
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak;-

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen;
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek és hullámzanak,
egymáson átáramlanak;-

-vagy mit tudom én! Részeg vagyok,
húnyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,
de össze-vissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc;

ó, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak?-
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.