Egy nő (83)

Van egy nő. Gyűlöl, de csak újabban. Mert újabban financiális gondok gyötörnek, evvel a dzsídípível lehet valami meg a tej árával. De ő ne aggódjon, majd én pénzelem, csak akkor azután vége ám ennek a dínomdánomnak, hogy olasz olívaolaj meg szezámos kenyér, akkor nem úgy lesz. Hanem hogyan lesz? Most ezen tűnődünk, hogy hogyan legyen. Hogy hogyan tart ki az ember egy nőt. Egy összegben az egész hónapra? Egy méltányosnak nevezhető, előzőleg aggályosan megállapított, mondhatni kialkudott forintösszeg? És mi van, ha egy hét alatt a seggére verek? A te bajod. Meg a tiéd. Valóban. Akkor talán mindennap vagy minden találkozáskor adni. Így viszont csakis a pénzről szólnának a napok. Miután elvetettük, hogy titokban támogassam – ismeretlen adományozó, bankjegyek diszkrét elhelyezése a fésülködőasztalkán etc. –, most ott tartunk, hogy ellenkezőleg, ő fogja az előre megadott helyről (zakó belső zseb, kalapszél stb.) titokban elvenni tőlem a kijelölt összeget. A titokbanság miatt így nem lesz téma, a vevés miatt pedig nem lesz úgy csinálva, mintha nem történt volna semmi. És annyit veszek, amennyit nem szégyenlek? Pontosan annyit, mondom végre halál komolyan.

  Egy nő (84)

Van egy nő. Szeret. Bizonyosan szeretne, ha szeretne egyáltalán valakit. Azt beszélik róla, önző és gyerekes. Okos, ám érzelemszegény. Hogy csak a kertje érdekli, a dáliák vagy mi a manó. Elnézést. Most terhes és áldott állapotban van. Nem szépen terhes. Mert van, aki kigömbölyödik, kifényesedik, látszik rajta a gazdagság, a – túlzás – teremtés öröme, másokon a fájdalom, a nehézkedés, a teher, a kihordás állati terhe látszik. A hatodik hónapban van, de nem engedi, hogy lefeküdjek vele, megvonja a testét tőlem. Hülyeség, de mit csináljak. Az ölébe fúrom a fejem, a szőrszálak mozogva-súrlódva muzsikálnak, korai Satie-kat. Ó a zenetörténet, az a folytonos hallgatózás! (Ezen kívül beszámolhatok, értelemszerűen, Haydn-szőrzetről, in concreto: az utolsó szonáták, aztán Beethoven Appassionata, Liszt: Szent Erzsébet legendája, Mozart Requiem, valamint a Hazy Osterwald-szextett.)

  Egy nő (85)

Van egy nő. Jaj, de szeretem! Pedig jaj, de szeretem. Ahogy rávezetett erre a… Én magamtól, egyedül, nemdebár, azt gondolnám, hogy Isten az ő saját képmására alkotta az embert. Rajongok a teremtésért, akár egy diáklány. Mióta őt ismerem, ismerem azt a hideg szorongást, azt a szürke kegyetlenséget, amely szivárog, nem is tudom, honnét, csak megcsuklik a hangom, és ráz a száraz sírás. Nem ráz, erre is rávezetett. Hát kit siratnánk? Tán magunkat? Mintha biz’ Isten a saját képére teremtett volna minket! Olyan voltam, mint egy kődarab, amely angyalnak képzeli magát. Hol a testével – amennyire meg tudom ítélni, igen technikásan kúr, tehát a rávezetéskor nem a könnyebbik utat választotta, bátor és buja, és mégis –, hol a teste hiányával – szüzességet fogadtunk, de ugyanabba az esetlegességbe estünk – megszüntette az ártatlanságot, végérvényesen magamra hagyott, magamra ébresztett, e tündöklő semmilyenségre. Semmi vigasz, se halál, se halhatatlanság.

  Egy nő (86)

Van egy nő. Szeret. Van egy szemölcs a hátán, átmenet a vadhús és a szemölcs közt. Én is szeretem. Nehéz tőle megszabadulni. Amikor már igazán minden jól elő van készítve, nemcsak rosszkedvű vagyok és elkeseredett, de elszánt is (ilyenkor többnyire Effi Briestre gondolok, ő a példaképem), akkor csöndesen, mintegy véletlenül elmeséli, hogy reggel hanyattfekve nézegette a padlásablakon át a futó fellegeket, a szürke gomolygást. Olyan volt ez a gomolygás, mint egy ima, ima érted. Ha ráripakodom, hogy dehiszen nem is hisz Istenben, akkor megadóan bólint. De nem adja föl, nála van a nyerő lap, olyan szürke, mondja, mint a mamád szeme. Így aztán nem tudok lemondani erről a gomolygásról, bocs, Effi.

  Egy nő (87)

Van egy nő. Mintha az őrangyalom volna. Vigyázzon rád az Isten, leheli, közben suhognak a szárnyai, és gyöngéden az arcomba harap. Ha már én nem tudok (értsd: vigyázni), és elfut. Sokat nevet, kilátszik a széles ínye meg a fogai. Nietzsche lova, gondoltam róla egyszer (épp paprikás krumplit főzött huszonöt embernek). Látszik rajta, hogy szenved, noha palástolja, de ezt nem lehet palástolni, mert elfárad az ember. Ő is belefárad a palástolásba, ilyenkor rémülten maga elé mered, dióbarna, tükrös szeme olyan, mint a manökené, akinek nem újították meg a szerződését. Egyfelől a sok fájdalomtól szenved, a fájdalomtól, amely az élete során folyton-folyvást rátalált. Hétéves korában véletlenül bezárták két napra az üres lakásba. Egyszer meg arra ébredt, hogy ujjnyi vastag szőrös hernyó mászik az arcán; napokig öklendezett. Harminc éve gondozza szélütött anyját, aki nagyritkán eszéhez tér, ilyenkor leplezetlenül és éleselméjűen gyűlöli a lányát. De szülőként se járt jobban, hét gyereket vetélt el, mindet az ötödik hónap után, majd örökbefogadott egy fiúcskát, aki meglopta, és így tovább. A férfiakkal sincs szerencséje, beleértve engem is. Szomorúak a történetei. Ez az egyik. Másfelől magától az élettől szenved. Azaz akkor is maga elé meredne, ha mindezek nem történnének vele. Ezt az Istennel hozza összefüggésbe, nem mintha az életet mintegy az Isten alá rendelné, elvágyódván e siralomvölgyből, nem, csak épp szünös-szüntelen átérzi a saját tökéletlenségét, és ez, úgy véli, bántja az Istent, és ettől ő szenved, attól tehát, hogy ez nem is lehet másképpen, nem nagyon lehet másképpen, ha egyszer ő ember, az Isten pedig isten. Néha azt hiszem, megőrült. Kicsit tényleg nem idevaló, ettől elszégyelli magát az ember. Bioszappannal mosdik, nem használ dezodort, ezért olykor izzadságszagú. Időnként lékúrát tart, ez meg a leheletén érződik. Ha alszik, szép az arca. Hallottam, ahogy egy ízben magából kikelten azt üvölti a telefonkagylóba (nem nekem): Én odateszem a pontosvesszőt, ahová akarom! Miattam is szenved. Tehetetlen vagyok, egy kicsit tartok is tőle. Ha átmegy a szobán, lehajol hozzám, én úgy teszek, mintha aludnék. Nézi az arcom. Ilyenkor azt érzem, gyűlöl. De hátha tévedek, ezt is érzem. Meztelenül alszom, a testem meg azt érzi, hogy nézik. Nem mozdul. Vigyázzon rád az Isten, mondja, közben suhognak a szárnyai, és gyöngéden az arcomba harap. Ha már én nem tudok, és elfut.

  Egy nő (88)

Van egy nő. Megszeretett. Nem illünk egymáshoz. Van, amikor ez zavaró, és van, amikor nem. Amikor zavaró, akkor én gyűlölöm őt és ő elviselhetetlenül harsányan rajong értem. Ilyenkor vastag a csípője és illegeti. Ilyenkor széles az ajka és közönséges a gondolkodása, lapos a feneke, savanyú a lehelete. Ami máskor blicc-snell, az most csupán slágfertig. Ami máskor érzékeny helyzetértékelés, az most önös helyezkedés, a sokszínűségből fölszínesség lesz, a drága és ritka parfüm fanyarsága, ne kerteljek, szarszagú, a természetes jópofasága pedig hangoskodás. A humor jópofáskodás. A kedvesség törleszkedés. A szigor gorombaság, a jókedv idétlenség, a rosszkedv kelletlenség, az élénk tekintet dévaj. És így tovább, minden, bármi. Amikor nem zavar, akkor én: odavagyok érte, lelkesen pihegek, ha megpillantom, beremeg a térdem, izzad a tenyerem, s az Ég kegyeltjének tartom magam, hogy egy ilyen nő figyelemre méltat, és ő: mindezt irgalmasan tűri. A melle akár egy túlérett bakfisnak. A csípője, mint a Duna-kanyar (erőmű előtt). Az öle kipörzsöli a gyöpöt. A bőre nem öregfoltos, hanem díszes. Az ajka külön életet él, bozsog, nem málna, nem gyümölcs, de íz, szín (csín, tűz, mint rendesen). Tekintete bizsergető. A járása dehogyis vonagló, hanem vonuló. Ma már alig van nő, aki így tudná hordani magát. Egy egész világ teremtődik újra e hordás nyomán, városrészek emelkednek, allék, korzók, sétányok, estélyek, termek, teraszok, tálcák, pezsgők. Olyan közelre tud állni, közel a testemhez, főként hátulról, mint senki más. Órákig elálldogálok az ablak előtt, nézem a város fényeit, s ő mögöttem. Átszövi testével a bordáimat. A fájdalom, fiacskám, suttogja, véges. De ordítani kell, necesse est. Torkod szakadtából ordíts. Ez nem színjátszás, ez a dolgok rendje. Ő üt, te ordítasz. Ő üt, te ordítasz. Ha nem ordítasz, abból baj lehet. Nemcsak azért, mert ő, nem látván erőfeszítése eredményeit, csalódott lesz, kedvetlen, és ez váratlan „dolgokra” sarkallhatja, hanem mert az ordítás eltakarja a fájdalmadat, közéd és a fájdalom közé áll, és erre bizony nagy szükséged van, ha túl akarsz valahogy, akárhogy jutni a végesség határtalanságán.

Közel.

  Egy nő (89)

Van egy nő. Férfiakról beszélget velem. Eszmét cserélünk. Most valami Jenőről, aki talpig úriember és jártas a biztosító matematikában. Nem, nem, nem, nem tudom!, kiáltja, s a kezébe temeti arcát. Olyan törékeny mindez, egy tábla üveg, olyan ez az egész; ha itt állok, mutatja összeszorított öklöcskéjét, akkor az élet szép, én röpülök, és szeretetreméltó vagyok. Elég csak az arcomra pillantanod – meg ennek a Jenőnek, kaffogok közbe –, és látván láthatod, hogy úszom az örömben s a világ is jobban forog. A Jenő is úszik? Legyint. Nem volnék ennek a szegény Jenőnek a helyében. Az ujjait húzogatja tűnődőn az arcomon, mi az, hogy volnál? vagy! De már ismét az öklét mozgatja, nézi erősen az összeszorított ujjait, látod?, csak parányit mozduljon arrébb, és máris… Legyint, egy szar vagyok, egy vacak, szar alak. Megpróbálok fordítani a társalgás menetén, de úgy sem járunk jobban: mindig odajut, ahová szegény Cvetajeva, egyik szerelmével busong a másikon.