Aki a személye mögötti végtelen áramokhoz hatol, lassanként

észreveszi, hogy testi érzékszervei sajátságos módon megtoldódtak.

Akire szemeddel, füleddel, vagy bárhogy, erősen ráfigyelsz, annak

alkata és jelen-állapota szinte tükröződik benned, s a futó, vagy

tartós jelenségeké is. Ha valakivel beszélsz, nem csak a szavait fogod

fel, hanem azt is, mi lényéből árad; s azt hiszik, hogy gondolatolvasó vagy. És mindaz, ami benned így tükröződik, mintha szines volna;nemcsak a szemed lát szineket, de egy belső, rejtett szemed is.

   Az élettelen tárgyak lelke sötétlila, a növényeké zöld, az állatoké sötétsárga, barna, vörhenyes. Az eltompultság barna, a lelki gazdagság a szürkének élénk világos színekbe játszása. A mozgékony lelkek színe halványabb, tagozottabb, változóbb, a nehézkes lelkeké sötétebb,egybemosódóbb, állandóbb. A gyermeklélek alapszíne, mint a fénylő gyöngyház; a férfié hideg szürkéskék, mely többnyire megsötétűl,megfakúl, elbarnul, elvörösödik; a nőé lilás-piros és ez legtöbbször igen korán elhajlik a hervadt szirom színe felé. Az a kevés ember, aki úgy öregszik, hogy vénsége nemes kiszáradás, nem pedig kényszerű elfakulás: csupa érces szín, ezüst, bronz, arany.

   A lelki színes-érzékelés tulajdonképpen akárkinél megvan, csak nem mindenki ügyel rá és nem mindenki fejleszti magában. A fellobbanó haragot az ember vörösnek érzi, a tehetetlen dühöt méregzöldnek és élénk citromsárgának, az ábrándozást lilának és rózsaszínnek, a széles jókedvet pirosnak, a csöndes derűt fém-fényűnek, az unatkozást

fakószürkének, a bánatot sötétkéknek, a reménytelenséget feketének.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/