Aki elkezdi lebontani egyéniségét, mindjobban elveszti a határt saját és mások lelke között. Ha embertársa szemébe néz, megérzi annak érzéseit és felismeri: "ez is én vagyok"; ha egy kutyát megsimogat,megérzi annak egybemosódó világát: "ez is én vagyok"; ha egy bútort hosszabban érint, átveszi annak tagolatlan csöndjét: "ez is én vagyok". Saját lelke már nem csak az övé s mindennek lelke az övé;minden átlátszó, mintha kristályból volna; egyszerre mérhetetlenül gazdag, teste-lelke felfrissül és egyforma örömmel tölti el a munka,pihenés, társaság, magány.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/