Kis türelmet...
A
pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való
becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak
lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A
pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve
hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és
ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember
teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten
túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól,
úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden
elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget
és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az
úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy
elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a
legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtele
bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány
lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség,
határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése.
Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag,
propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság.
Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és
valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik
rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és többit
kultúra-rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról
elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani,
rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját
ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári
handabandának nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség-mentésnek,
"zsenik" ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. A kultúra
sztatikus, nyugodt, nem intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember
mennél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább
"szívén viseli" a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke
sincs hozzá; mennél inkább "menti és védi", annál inkább látszik, hogy
ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított
embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete
megmenthetné.
Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg,
embercsorda tovább őrlődik. Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e
kínbarlangjából egyetlen kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha
az emberiség áttérne a józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené
ki és nem az agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény,
mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető
világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előítéletről és
saját szemével lásson, mint a gyermek. Mindenki csak magának érheti el
a negatív idealizmus helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang,
érvényesülés, külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen
biztonságot. S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek
erre érzék adatott./Weöres Sándor:A teljesség felé/
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó cikkek:
Ki minek gondol
Weöres Sándor: Üdvösség
105. Befejezés
104. Az igazságról