Február 14., szombat. A Nap fényes orcája lassan feltűnik a hegycsúcsok mögül teljesen. A sípályák szomszédságában egy kétszintes nyaraló magasodik. A kisváros, Cortina d'Ampezzo még csak halvány fényben úszik. A nyugati sziklacsúcsok hósapkáiról úgy verődik vissza a fény hajnalban, mintha világítótornyok sorakoznának egymás mellett. Az ablakon bámulok kifelé, már vagy 10 perce. Zaklatott éjszakán vagyok túl. Nem aludtam sokat.

Késő este érkeztünk meg Franciska apjának egyik terepjárójával. Az egész utat végigvezettem, ráadásul szűk, kanyargós szerpentinek sorát vettük be, erre Franciska kitalálta, hogy menjünk el a városba bulizni, mert van egy ismerőse Paolo, akivel régen találkozott. Nagyon féltékeny lettem hirtelen, ami kedvesemet nem zavarta, inkább tovább cukkolt vele. Akárhogy győzködtem, nem tudtam lebeszélni róla, úgyhogy elkísértem őt a városba. A félelmem beigazolódott. Paolo egy jóképű, 26 éves borostás képű, kidolgozott testű olasz csődör. Intellektusommal próbáltam ellenfelem felé kerekedni, de nem tudtam elnyomni vonzerejét. Franciska elfelejtette, hogy én is ott vagyok. Flörtölt és táncolt vele. Ha ő így, én is úgy! A szórakozóhely bárpultjánál ültem le, legurítottam 3-4 grappát, mikor egy aranybarna hajú lány kacsintgatására lettem figyelmes. Szemeit is úgy villogtatta rám, mint egy róka. Ő is a pult mellett rostokolt egyedül. Elnéztem a másik oldalra, hátha nem rám vetette pilláit, s mire visszafordultam, már ott ült mellettem. Végigmértem alaposan. Aranyszínű flitteres blúzt, fekete, térdig érő szoknyát, harisnyát, kis magassarkú csizmát és egy rövid, fehér műszőrme kabátot viselt. Haja félhosszú, egyenes és rendezett volt. Sminkje nem volt túlzó, viszont telt, vörös ajka érettségére, nőies mivoltára utalt. Előbb felvillantotta fehér fogait aztán megragadta a kezem s becsempészte szoknyája alá, majd kezemet végigvezette egyik combján. Rögtön tudtam, hogy egy prostival van dolgom. Mivel Franciskát nem láttam egy ideje, úgy gondoltam, hogy biztosan Paolóval tölti az időt. Nem vagyunk házasok, ezért talán ennyi szabadságot még belevihetünk szexuális életünkbe. Miközben járt az agyam, megszólalt a lány.

- Ciao! Come ti chiami? - Ciao! Mi chiamo Máté. - Sono Federica. Come stai, Máté? - Bene, grazie, Bellissima! A rövid beszélgetésben hasznomra vált minimális olasz nyelvtudásom. Az este további részében átváltottunk angolra. Eleinte csak cseverésztünk, majd fél óra sem telt el, máris átvezetett egy hotelszobába. A pásztoróra kellemesen telt. Nem is tudtam a légyott után szavakba önteni, mit éreztem. Egy ilyen könnyű nőcske már tudja a dolgát, de az árát is megkéri. Meg is kérte, a tárcám majdnem teljesen kiürült. Éjfél körül értem vissza a nyaralóba. Enyhén illuminált állapotban hanyagul és meggondolatlanul becsaptam az ajtót. Azzal a lendülettel, ahogy becsapódott az ajtó, hideg áramlás indult el a ház belseje felé és a tágas térben a hang is felerősödött. Felkapcsolódott a villany. Franciska állt előttem. Az arcát nézve tudtam, hogy nem fog megdicsérni. Amikor számonkérte az arcomon és az ingemen lévő rúzsfoltokat, én azt vágtam a fejéhez, amit Paolóval művelt. Féltem, hogy hirtelen őszinteségi rohamban elárulok mindent, de Franci hamar lezárta a vitát. Odalökte a takarómat a kanapéra, ott kellett töltenem az éjszakát.

Képzelheted, mennyire kényelmetlen volt a kanapén, azért is ébredtem fel pirkadatkor. Igazság szerint nem vártam, hogy ilyen reakciót vált ki Franciból a viselkedésem. Ő nyugodtan kacérkodhat más férfival. Én csak jól akartam érezni magam, ha már magamra hagyott. Jogosnak tűnhet, nemde? Lehet, hogy egyetértesz velem, lehet, hogy nem. Rád bízom, hogy milyen véleményt alkotsz rólam. Hogy kiengeszteljem Franciskát egész nap tepernem kell. Kezdetnek, a tartalék pénzemből virágcsokorral lepem meg. A virágboltban egy dúskeblű, középkorú olasz donna széles mosollyal és erős tájszólással fogad.

- Buongiorno Signor! - Buongiorno Signora! Rám néz és tudja, miért jöttem.

- Il mazzo di fiore per la ragazza? - kérdi.

Tájszólása ellenére kiszűröm a fontosabb szavakat. Virágot a barátnőnek? Hát persze. Gondolom. Csak egy szót nem értek: mazzo.

- Mazzo? - érdeklődöm.

- Si, mazzo. - mutat egy csokor virágra.

Áh, nem egy szál virág, hanem egy csokor. Rendben.

- Un mazzo di fiore per favore. Il colore rosa. (Rózsaszínű csokrot kérek szépen.) - Ecco. (Tessék.) - nyújtja át a csokrot.

- Quanto costa? - 13 €. Huh, ennyire drága. Előveszem az internetről szedett kifejezést, amit úgy megkedveltem, hátha kapok engedményt.

- Troppo caro. (Túl drága.)

- 11 €, bene? - Si. Ecco. Molte grazie. - nyújtom a pénzt és megköszönöm a kedvezményt.

- Preeeeego. (Szívesen.) - nyújtja el hosszan.

- Buona giornata! (Kellemes napot!) - köszönök el.

- Ci vediamo! (Viszlát!)

A virágárusnőtől - La Fioraia, ahogy a cégéren kint lógott. - kilépve abba az étterembe néztem be, ahová asztalt foglaltam a weben keresztül. Nem túl nagy és nem is túl fényes étterem, de remek a hangulata és a környékbeli specialitások közül a legtöbbet meg lehet kóstolni náluk. Szívből remélem, hogy az ajándékom és az étterem is tetszeni fog neki.

Magasról sütnek le ránk a napsugarak a Monte Cristallo tetején, miközben várjuk a síoktatót teljes felszerelésben. Ő már rutinos síelő, de a megnyugtatásomra velem maradt. Franciska valamelyest megenyhült, tetszett neki a virágcsokor. Annyira izgatott vagyok, mindig arra vágytam, hogy síeljek és hamarosan valóra válik az álmom. Már az is nagy élmény volt számomra, hogy a hegy lábától lanovkával utaztunk fel a sípályákig, noha kicsit inamba szállt a bátorságom, amikor a lábam elhagyta a talajt. Aztán felszabadult a félelmem. A síoktatóm Luca Vianni, egy kopasz, atletikus alkatú középkorú fickó. Olaszos akkcentusú angolja egészen érthetőnek tűnt. Elmagyarázta hogyan csatoljam fel a léceket, hogyan rögzítsem a lécek kötését és figyelmeztetett arra, hogy mindig ügyeljek a súlypontom megtartására. Ugyanis, ha megváltozik a testem súlypontja, akkor vagy hátraesek, vagy elindulok lefelé a lejtőn. Mikor ezt gyakoroltatja velem az oktató, eleinte meg-meg kellett állítani, mert kezdtem lecsúszni. Nem bénáztam sokat, úgyhogy jöhetett a második fázis: a csúszás. A kezdeti csúszásaim elég bizonytalannak látszódhatnak kívülről. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy újra gyerek vagyok, akit támogatni kell az első biciklin megtett méterek megtételében. A harmadik lépés az irányváltás és a lassítás megtanulása. Húsz perc folyamatos gyakorlás után már magabiztosabban megy a síelés, annak ellenére, hogy szerzek egy-két foltot a fenekemre. Az oktató közli, hogy magunkra hagy, hiszen Franciska közbe tudna lépni, ha valami baj történne. Elindultunk a könnyebb pályák felé. Franciskának tényleg könnyű volt, de nekem nagy kihívást jelentett. Éppen ezért próbáltam lassítani és élvezni a pillanatot. Valahogy a tévén keresztül mindig könnyebbnek tűnik minden. Igen, minden. Még a főzés és a szex is. Franci már a lejtő alján van, én még csak a felénél. Síelés közben csak a lábam elé nézek, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy talpon maradjak. Hirtelen megváltozik a lejtés, lábaim alatt süvíteni kezdenek a lécek.

Franciska üvöltését hallom:

- Fékezz. Fokozatosan.

Ahogyan megtanultam, oldalirányban kezdek el fékezni. Elindul a lassulási folyamat. A lábaimat figyelem, ahogy a lécek alatt felverődik a hó. Egyre jobban lassulok, ahogy oldalvást álló lécekkel fokozatosan fékezek. 1 perc múlva megállok egy magas fenyő tövében. Verejtékezve lihegek az idegességtől. Most döbbenek rá, hogy egyenesen a fa felé is tarthattam volna, ha nem fékezek, mivel olyan nagy sebességgel nehézkes lett volna kikerülni egy kanyarral a fát, pláne nekem, mint kezdőnek. Franci az emelkedőn felfelé tart, halszálkázva közelít meg engem.

- Nem volt jó ötlet kihozni erre a pályára. Túl nehéz még neked. Csoda, hogy nem történt baj.

Még sokkos állapotban nem tudok megszólalni, csak dermedten nézek Franciskára.

- Máte?! Hallasz?

- Igen. - riadok fel a sokkból.

- Ez meleg volt. - fűzöm hozzá.

- Menjünk vissza a nyaralóba. Ennyi elég volt mára. Bólintok.

Délután 3 óra. Már több mint fél órája foglalt a fürdőszoba. 5 perce állok az ajtó előtt, a hatodik percben megunom a várakozást, bekopogok. Bentről elégedetlen nyávogás zaja szűrődik ki.

- Mindjárt. Még 15 percet kérek. Tökéletesen szeretnék kinézni. A kedvedért.

- Jó, rendben. De siess!!!

Nem ismertem soha Franciskánál hiúbb hölgyet. Bár, el kell ismernem, hogy akkor a legcsábítóbb, hogyha teljesen kicsípi magát. Imádom azt, ha egyenes haján megcsillan a fény, ha hullámokat visz bele. Imádom felszippantani parfümjét, ahogy a nyakát csókolgatom. Imádom borotvált lábát simogatni. Egyszóval: lenyűgöző. A várakozást telefoncsörgés szakítja meg. Hátranézek, úgy emlékszem, hogy a dohányzóasztalra raktam a telefont, de nem látom. Inkább megkísérlem követni a hangját. Az előtér felé közeledve erősödik a csengőhang.

- Áh, a kabátom belső zsebében van. - motyogom.

Ott volt, ahogy eszembe jutott. Felveszem és egy női hangot hallok. Mintha már hallottam volna korábban. Igen! Az ismeretlen személy.

- Halló! Kerecsendi Mátéval beszélek? - kérdi.

- Igen. Én vagyok az. Tessék.

- Én vagyok az anyád. A vérszerinti édesanyád.

Teljesen lefagyok attól, amit hallok. Muszáj leülnöm a kis sámlira a bejárati ajtó mellett.

- Ne viccelődjön. Nem vicces dolog visszaélni az emberi hiszékénységgel. Az én édesanyám halott, számomra már halott. Ha korábban nem keresett, ne is keressen már.

Heves zokogást hallok a telefonból.

- Na, jó. Ez már több a soknál. - "csapom" le a telefont mérgesen. Megszorongatom a telefont és elgondolkodok. Talán mégis az édesanyám talált rám annyi idő után? Lehet, hogy ő volt az és most megbántottam? Gondolataimba burkolózok, s a csoszogó papucsok zaja rángat vissza. Franci engem keres.

- Jöhetsz készülődni. De ne nézz rám! Le akarlak nyűgözni! Majd ha felöltöztem és a sminkem is oké, szólok. Nem hazudott Franci. Úgy nézett ki, mintha a vörös szőnyegre készült volna. Vörös ruhájában a legjobban Sophie Turnerre emlékeztet a Trónok harcából, aki már viselt vörös ruhát és nagyon jól nézett ki. Kedvesem éppoly dögös, mint Sophie, meglepően nagy a hasonlóság. Ha egy kicsit is ismerős vagy a filmek világában, biztos láttad már Sophie Turnert. Az egyik legszexibb vöröshajú színésznő és alig múlt 20 éves. Nem tagadom, járnék vele. Viszont, szerencsémre a magyar Sophie Turnerrel vagyok együtt. Franciska vékony alakjához és nagyobb magasságához azonban, Turner kisasszonnyal ellentétben, gömbölydedebb fenék és mellek társulnak, így teste viszonylag arányosnak mondható.

- Hűha. A betyárját. - ámuldozom, amikor meg tudok szólalni.

-Szóval tetszek?

- Mi az, hogy! Felém lépked magassarkúban. Hosszú ruhája jobb oldalon combmagasságban be van vágva kicsit, ezzel csinos combját fel-fel villantja járás közben. Egy centire áll meg tőlem, a szemembe néz és valamit elkezd mondani.

- Sze... Ekkor én megérintem ajkát, csendre intem és megcsókolom.

- Nem, mindketten szeretjük egymást. Szerelmünk kölcsönös.

Nem szaporítom tovább a szót, menjünk ünnepelni. Ünnepeljük meg, hogy egymásra találtunk.

Mint rendes turista mindig felkészülök abból a helyből, környékből ahová megyek, de most különösen fontos volt számomra, hisz, a hideg ellenére gyalog vezetem el Franciskát az étteremig. Indulás előtt memorizáltam az útvonalat. Ahogy lépkedünk kéz a kézben, egyre jobban közeledünk a belváros felé. Egyre több, hozzánk hasonló fiatal párt látok szembe jönni. Mindegyik szemében ugyanazt látni, mámoros boldogságot. Az a bizonyos rózsaszín felhő, mint sűrű köd elvakít. Fejemben felcsendül Edith Piaf hangján a La vie en rose. A történelmi belváros apró macskaköveit tapossuk. A macskakövek, melyek általában sötét vulkáni kőzetből, bazaltból vannak, amúgy sem kényelmesek a lábnak, de az biztos, hogy magassarkú lábbelivel még kényelmetenebb. A kövek közti résekbe könnyen beleakad a cipő sarka és ha nem vigyáznak a hölgyek, akkor baleset lesz a vége. Miközben Francit vezetem az oldalamon lejön a cipő a jobb lábáról. Hála istennek nem botlik meg nagyon, mint ahogyan láttam párszor más nőket pórul járni. Sikerül elkapnom őt, mielőtt lezúgna a földre. Franciskát két kézzel tartom, az egyikkel a combjai, a másikkal a dereka alatt támasztottam meg. Az apró botlást egy csepp romantikával próbálom feledtetni. Pityergése eláll, sőt mosoly jelenik meg az arcán amikor felemelem és ölben viszem tovább. - Köszönöm, hogy megmentettél.

- Ne viccelj kedvesem! Ez természetes. Fáj a lábad?

- Igen, kicsit megrándult.

- Majd pihentetjük és bekenjük fájdalomcsillapítóval. Oké?

- Rendben. Helyesel és rúzsnyomot hagy az arcomon.

Észreveszek egy részeg férfiakból álló bandát előttünk, nem messze. Behúzódom Franciskával ölemben egy üzlet eresze alá. Franci csodálkozik, nem érti miért álltunk meg. - El akartam őket kerülni messziről. Egy horda részeg fickó belénk köthet. Egy csapat férfival szemben egyedül sem tudnám megvédeni magam, nemhogy téged, törékeny nőt. - Igazad lehet. Örülök, hogy vigyázol rám.

- Menjünk tovább. Számolj el háromszázig és odaérünk.

Nem hazudtam Franciskának. Öt perccel később már az étterem előtt segítek talpra állni kedvesemnek. A vendéglátóhelység falán, a bejárat fölött kivilágítva olvasható: Il Trattoria d'Ampezzo. A tudatlan ember azt hinné, hogy ez is étterrem. A műveltek - és most nem csak magamra gondolok - viszont tudják, hogy Olaszországban a "trattoria" vendéglőt, a "ristorante" pedig éttermet jelent. A trattoriákra a jellegzetes olasz tésztaételek, mint például a különféle spaghettik, lasagnék és pizzák jellemzőek. Én imádom a bolognai spagettit és a lasagnét is. Franci boldognak tűnik, meglepődöttséget nem érzékelek rajta, mielőtt belépünk az ajtón. Az ajtón én lépek be először, így megtarthatom azt, amíg Franciska bedöcög. Magassarkúit levette illem ide vagy oda, úgy könnyebb járnia fájós bokávál. A pincér szívélyes köszöntéssel üdvözöl minket. Már vezetne fel a galériára, mikor krákogok egyet és Franciska lábára mutatok. Azonnal megérti, hogy most nem lenne szerencsés páromnak lépcsőzni. Így aztán egy csendes, meghitt zug felé vezet minket a bárpulthoz közel, a galéria alá. Az étterem falai abból a szürke meszes kőzetből vannak, amelyek a Val d'Ampezzo feletti hegyeket építik fel. A szürke kő elég hideggé teszi a belső teret, de a Bálint-napi rózsaszínes díszítőelemek (rózsaszín rózsa, rózsaszín gyertyák, rózsaszín lufik) és a melegséget árasztó gyertyaláng feldobja a hangulatot. Az asztalnál leveszem Franciska kabátját, kihúzom neki a széket, hagyom, hogy helyet foglaljon nyugodtan, majd én is lepihenek a székre. Szerelmem mosolya időnként átcsap fájdalomtól összeszoruló arckifejezésbe, de mikor észreveszi, hogy figyelem megszólal.

- Édesem. Ez lesz az első Valentin-napi vacsoránk. Köszönöm, hogy mellettem vagy. Az elmúlt hetekben borzasztóan viselkedtem. Nem akartam, hogy úgy érezd, ki akarlak használni, mint férfi. Egyszerűen nem értem mi történt velem. Testem buja vágyainak nem tudtam parancsolni. Csak akkor bújunk össze, amikor te is akarod.

- Kedvesem! Egyetértek veled. Imádok melletted lenni. Szeretem a mosolyod, a nevetésed, selymes bőröd, tested minden porcikáját. Ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, szólj! Keresünk szakembert!

- Örülök, hogy bízol bennem. Remélem, soha nem hagysz el. Franciska beljebb húzódik a székkel, az asztal közepe felé nyújtózik, ajkait rám csücsöríti, én pedig megcsókolom őt. Az asztal mellől érdes férfihang mászik füleinkbe.

- Scuzi. Scuzi. Scuzi. - hangzik el háromszor, mire észrevesszük.

- Il menù per loro? (Étlapot önöknek?) - kérdi nyersen, kissé faragatlanul.

- Si, per favore. Míg a pincér elmegy étlapért, Franci csodálkozva érdeklődik.

- Te tudsz olaszul? - Kicsit. Alapszinten. Utána is néztem azért pár szituációnak, de sok hasonló kifejezés van az olasz nyelvben, a franciával.

- Hát, ezt sem tudtam rólad.

- Mondtam én, hogy rejtegetek meglepetéseket.

Visszaér a pincér. Átnyújtja az étlapot.

- Gli posso portare qualcosa de bere? - kérdi immár udvariasabban.

Biztos észrevette a rosszallást arcomon. Rámosolygok a pincérre.

- Si.

Francira nézek. - Mit szeretnél inni?

- Egy pohár szénsavmentes ásványvizet.

- Oké. Mivel ünneplünk, rendeljünk valami alkoholt is. Úgy hallottam, hogy errefelé termesztik talán azt a szőlőfajtát is, amiből a proseccót, a habzó bort készítik.

- Rendben, próbaljuk ki. Pezsgő helyett ideális, nem?

- Persze. Majdnem ugyanolyan, mint a pezsgő. Akkor rendelek.

- Per la signorina un bicchiere di acqua naturale. Per mi un bicchiere di acqua frizzante. Prendo una bottiglia di prosecco altresi, daccordo?

Szóval Francinak mentes vizet, magamnak szénsavasat rendeltem és kértem egy üveg proseccót is.

Kinyitom az étlapot. Az első oldalon előételek és levesek vannak felsorolva olasz, német és angol nyelven. Nyugodtan keresgélhetek, Franci szintén észrevette, hogy az ételek angolul is fel vannak tüntetve.

- Előételnek mit szeretnél? - kérdezem kedvesem.

- Bruschetta? - Remek választás. Főétel?

- Én egy helyi specialitást néztem ki: casunziei.

- Ez micsoda?

- Azt írja: céklával töltött ravioli barna vajmártásban. - Nem hangzik rosszul. Én is egy helyi ételt választok.

- Mi az?

- Canederlinek hívják. Egyfajta gombóc füstölt szalonnával és sajttal töltve olvasztott vajjal meglocsolva, reszelt parmezánnal megkoronázva.

- Most az egyszer, még engedem, hogy zsírosat egyél.

- Micsoda? - hőbörgök.

- Csak vicceltem.

- Ha ha ha. Nagyon vicces.

- Desszertet édesem? - Persze. Egy panna cotta beférhet. - Oké, meglátjuk. Akkor eldöntöttük.

Végszóra megérkezik a pincér.

- Ecco i due bicchieri di acqua.

- Naturale? (A szénsavmenteset?)

- Per la Signorina.

- Frizzante? (A szénsavasat?)

- Per mi. Grazie!

- Sono riusciti a scegliere? (Sikerült választani?)

- Si. Vorremmo ordinare degli antipasti. 2 bruschette. (Szeretnénk előételt is rendelni. Két bruschettát.)

- Bene. Primo piatto? Pasta? Pizza?

- Io prendo canederli. Lei prende casunziei.

- Va bene.

Rápillantok Franciskára.

- Desszert nem is biztos, hogy kell.-

Igen - válaszolja.

Visszanézek a pincérre.

- Grazie!

A fiatal felszolgáló tudja, hogy befejeztem.

Elvonul, de még a prosecco szót le tudom olvasni szájáról, ahogy motyogja halkan. Biztos elfelejtette.

Valóban, pár perccel később visszatér egy kiskocsit tolva. A zsúrkocsin egy vödör jégből emelkedik ki a proseccós üveg.

Az ásványvizeken érződik, hogy hegyi forrásból származnak. Itt még a csapból is a hűs, hegyi források vize folyik.

A felszolgáló kiszabadítja a proseccót a jégkockák börtönéből. Megfogja a kövér 1,5 literes palackot, elővesz egy dugóhúzót, s kinyitja óvatosan oldalra döntve az üveget. Először Francinak tölt, majd nekem, végül visszahelyezi a palackot a helyére.

- Egészségünkre!

- Egészségünkre!

Összekoccintjuk poharainkat, s belekóstolunk a habzó borba. Még a legtöbb szénsavasságot tartalmazó Spumante sem támadja meg úgy a nyelőcsövet, mint a pezsgő. A buborékok árnyékából kellemes száraz fehérbor íze bújik elő. Igazából olyan, mintha egy nagyfröccsöt iszogatnál. - Nos, mit gondolsz? Ízlik? - kérdem Francit.

- Igen. Gyengédebb, mint a pezsgő, de az íze hasonló.

- Egyetértek. Ahogy telik az idő egyre több szerelmespár érkezik az étterembe. A vendégek szórakoztatására egy prímás is elkezdte húzni.

Amíg figyelmem elkalandozik másfelé, megérkezik az előétel. A kicsi, kerek pirítós még meleg. Elég megillatozni a bruschettát, olyan benyomást kelt az emberben, mintha a pizza kicsinyített változata lenne. Érződik a fokhagyma csípőssége, a bazsalikom és oregánó különleges illata, a paradicsom frissessége. Zseniális előétel. Egy falat ebből a csodából és a síparadicsomból, Cortinából a forró, toszkán nyárba repülsz. Franci is ugyanolyan élvezettel falja fel a három, kicsi kenyeret, ahogyan én. Egyszerre nevetünk fel, amikor észrevesszük, hogy mindegyikünk szája szélén maradt egy falat. Ösztönösen nyúlunk egymás felé, hogy letöröljük az ételmaradékot.

Ekkor körtúrájából odaér hozzánk is a prímás. Beethoven Für Elisét kezdi el lágyan húzni. A fájdalmasan romantikus hegedűszó belesajdít szívembe, eszembe jutattja velem, milyen egyedül lenni és arra sarkall, hogy megerősítsem Franciskában azt, hogy mennyire szeretem. A gondolat csókban teljesedik ki. Franci meglepődik, de visszacsókol. A prímás még mindig a fülünk mellett játszik. Csak akkor áll tovább, amikor a pincér köhint.

A mi pincérünk elviszi a tányérokat, egy másik pedig egy toroköblítés után már hozza is a főételt. Gőzölgő tányérokat pakol le a felszolgáló kettőnk elé. Kedvesem főétele, a casunziei, egy mély tányérban van. Nagy kupacba halmozott holdalakú ravioliszerűség. A canederli is jól néz ki. 4 darab nagy gombóc ül az olvasztott vajban, melyet reszelt parmezánnal szórtak meg. Miközben belevágok az egyik gombócba, megnézem milyen a Francié. Franci töltött tésztájának belsejében ott vöröslik a cékla, mely azonnal kieresztette levét, ahogy belevágott szerelmem. Azt azonban már nem követem figyelemmel, ahogy Franci bekapja a falatot, mert a gombócból felszökő hővel együtt felszöknek az illatok is. A füstölt szalonna és sajt mennyei elegyét rögtön meg kell kóstolnom, amint az orromba jutnak az illatok. Az első falat meglepetés. A gombócban krémes, sűrű sajtszósz van füstölt szalonnadarabkákkal. Az olvadt vaj, amiben tocsognak a gombócok pedig elveszi az étel szárazságát. Még sohasem ettem ilyenfajta ételt. Ízlik, de azért a bolognai spaghettivel nem veheti fel a versenyt. Mikor végzek az első gombóccal iszok egy korty vizet és Francinál érdeklődöm:

- Nos, hogy ízlik a tiéd?

- Nagyon jó. Régen ettem céklát, pedig imádom.

- Tényleg?! Szereted a céklát?

- Igen.

Leveszem Franciról tekintetem és újra az evésre koncentrálok. Legalábbis arra koncentrálnék, ha nem érezném úgy hirtelen, hogy szétpukkan hólyagom. Megkeresem a mellékhelyiséget.

Távolról, az étterem túloldalán meglátok két ajtót. Arrafelé tartok, hátha ott van a WC. Utamat nehezíti, hogy tányérokkal cikázó pincérek is átvágnak előttem olykor. A vécéajtókra két síelő figura van odacsavarozva jelzésül. Az egyik összezárt sílécekkel áll, a másik V alakban szétteszi léceit. Gondolkozom egy kicsit, melyik ajtó hová vezet. A V alak utalhatna Vénuszra, tehát a nőkre, de ezt elvetem, hacsak nem egy Dan Brown rejtélybe csöppentem az étteremben. Inkább azt akarják kifejezni a V alakkal, hogy az ilyen ábrázolásokon a nők mindig szoknyában vannak, hogy felismerhető legyen. Ebben az esetben a fordított V a szoknya megtestesítője. Hogy jön ki a V betű? Elmagyarázom. A fordított V úgy rajzolódik ki, hogyha a nők köldökétől kiindulva húzunk két egyenest a lefelé szélesedő szoknya jobb és bal oldali vonala mentén. Remélem érthető volt. Szóval, kis habozást követően rájövök, melyik a férfi mosdó, s belépek. A mosdó előtere a piszoárokkal és a mosdókagylóval kulturált és tiszta. A mellékhelyiség ódon hangulatát a kőfalak mellett a falra szerelt réz edények tükrözik, melyek kreatív módon át lettek alakítva piszoárrá. Odaállok a középsőhöz, gondolataim is eleresztem. Franci teljesen megváltozott két héttel ezelőtthöz képest. Annyi böjt után, amit aktívabb szexuális életem után először kell megtapasztalnom, talán ma újra szeretkezek vele. Vele különlegesebb érzés lesz, mint a szajhával, akivel tegnap háltam, noha az utcalány ismeri az összes fortélyt. Talán azért egyedibb kedvesemmel az ágyban, mert kötődöm hozzá. Végére érek a pisilésnek és a gondolatok is elröpülnek. Kézmosás és kéztörlés után elhagyom a toalettet.

Az egyik üres asztal mellett elsétálok az ablakhoz, érdekel, milyen kint az időjárás. A lámpák fénye hópelyheken csillan meg. Havazik, méghozzá elég rendesen. Ráadásul a szél is fúj. Elnézve az időjárást megfordul a fejemben, hogy hamarosan indulnunk kellene. Az asztalunk irányába fordulok, lábam is arra vinne, de még egyszer kikukucskálok. Úgy döntök, hogy nem siettetem Franciskát, meglátjuk hogyan alakul az időjárás. Nem akarom ezzel elrontani a hangulatát. Úgyhogy nyugodtan, pókerarcot felvéve térek vissza kedvesemhez. Ahogy leülök, rápillantok a tányérjára. Az utolsó falatoknál jár, és amint saját ételembe túrok bele észreveszem, hogy hiányzik egy gombóc. Biztosan Franci csente el. Nem is izgat, mert még van két nagy gombóc. Szerelmem meglepett hangon szólít meg.

- Máté? Nem vettél észre valamit?

- Micsodát? Feltűzted a hajad?

- Fel, de nem erre gondoltam. Nem hiányzik valami?

- De. Megetted az egyik gombócomat.

- Nem zavar?

- Nem. Megosztom veled az ételt is, ahogy az életem.

- Szeretlek.

- Én is.

Az érzelgős pillanatok után végre ténylegesen ehetek újfent. Most mindketten csendben eszünk. Franci valamivel hamarabb befejezi. Kiüríti italos poharát és a retiküljéből előveszi mobiltelefonját. Saját magát fényképezgeti. Ötödjére villan a vaku, amikor én is végzek a főétellel. Megtörlöm számat és odaszólok Franciskához.

- Csináljunk egy közös szelfit is! Segítek felállni. Franci bólogat. Hátrahúzódik és nyúlna a cipőjéhez, de én rázom a fejem.

- Minek kell az? A lábfejed úgysem fog látszódni.

- Csak csinos akarok lenni.

- Anélkül is elég csinos vagy.

Beleegyezik végül, én pedig hónalja alatt megfogom a karját és felsegítem. Odasétálunk a bárpulthoz. Leülünk a bárszékekre és egymáshoz simulva, mosolyogva szelfizünk. A szelfizés után karórámra pillantok, majd körbenézek. Már öt óra van. Több mint 1,5 órája tartózkodunk az étteremben, úgy elrepült az idő. Egyes párok már távoztak azok közül, akiket láttam leülni.

Miután észrevették, hogy már egyik pár sem vacsorázik a hátramaradó háromból, akkor egy női felszolgáló betesz egy cd-t. Az étterem négy sarkából lehet hallani a zenét, hangfalat viszont nem látni sehol. Egy, két, há! Egy, két, há! Egy, két, há és a rezgés hatására leesik a hangszórókról a terítő. Meglepődve nézünk egymással Francira. Erre egyikőnk sem számított. Úgy érzem, most jött el a megfelelő pillanat, hogy átadjam ajándékomat Franciskának.

- Franciska, szerelmem! Szeretném átadni Valentin-napi ajándékomat. Csukd be a szemed és nyújtsd ki a karod.

- Óh! Milyen izgatott vagyok!

Amikor megbizonyosodom róla, hogy lehunyta szemeit előveszem mellényemből az ékszeresdobozt. Kinyitom és kiveszem az ajándékot. Megfogom Franciska izgatottan remegő karját, mely lúdbőrössé válik, ahogy hozzáérek. Nem fokozom tovább az izgalmakat, ráhelyezem a csuklójára az arany karláncot, s végül becsatolom.

- Kinyithatod.

- Máté, ez gyönyörű! Nagyon tetszik. Köszönöm.

Megpuszil, majd így szól:

- Idehoznád a retikülömet, kérlek.

- Persze.

Vissza-vissza pillantgatok, miközben az asztalunkhoz közelítek. Franci nagy ámulattal vizsgálgatja a karláncot. Biztos viselt már drágább ékszert is annál, amellyel megajándekoztam, de jelenleg nagyon tetszik az ajándékom neki. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki, és lám, tényleg tetszik neki. A vörös retikül az üres székre akasztva lóg. Óvatosan leakasztom és kézben fogva viszem Franciskához. Drágaságom kiveszi a kezemből apró táskáját, és előhúz onnan egy borítékot.

- Ez pedig az én ajándékom. Meg fogsz lepődni. A borítékban nem pénz van, nem mintha bármikor is felmerült volna bennem. A borítékban egy szállodai foglalás és egy brosúra van, két főre. Ez még nem lep meg. Nézem tovább, és már hangosan olvasom a brosúrát.

- Élje át a Velencei Karnevál mesés élményét csak most, kedvező áron. Töltsön el két napot párjával a vízre épült városban.

Ekkor fogom fel, hogy miről van szó. Velence, nem a magyar Velence, hanem az olasz. Fel sem tudom fogni. Láthatom Velencét, a várost, mely oly romantikus és festői. A kanyargós csatornák, a reneszánsz paloták, a feketehasú gondolák. Egyszerűen pazar látvány lehet. Annyit olvastam a középkori, fénykorában dicső városállamról és ezt a báját, tekintélyét képes volt megőrizni évszázadokon át, hogy ma minden ember a csodájára járhasson.

- VELENCE?! Tényleg?

- Igen.

- Honnan tudtad meg, hogy annyira nagy vágyam eljutni Velencébe?

- Felhívtam a nevelőanyukádat. Ő mesélt arról, hogy imádod a reneszánsz Itáliát, a reneszánsz festményeket. Azt is tudom, hogy Velencébe, Firenzébe Pisába, és egész Toszkánába szeretnél eljutni egyszer.

- Te tényleg megleptél. Úgy imádlak!

- Én is imádlak!

- Visszaviszem a retikülöd és táncolunk, oké?

- Oké. Talán elcsípjük még a keringő végét.

- Basszus, elfelejtettem. A lábad. Nem fáj?

- Kicsit, de most olyan boldog vagyok, hogy már nem is érzem a fájdalmat.

- Rendben, de ha fáj, akkor szólj és abbahagyjuk.

Valóban. Pár ütemre még be tudtunk szállni. és a fájdalomnak jelét sem adja Franci. Aztán már könnyűzene szól. Úgy tűnik, a keringő egyfajta nyitótánc lehetett.

Nevelőszüleim fiatalságából származó lassúzós zenére táncolunk már. Egyes számok időtlenek, ez is - The Bangles: Eternal Flame - olyan. Mindegy, hogy régi vagy modern, lassú vagy gyors szám csendül fel, Mi közel egy órán át táncolunk megállás nélkül. Észre sem veszem, hogy csak Mi maradtunk a személyzeten kívül.

Visszatérünk asztalunkhoz pihenni egy kicsit. Megiszunk két-három pohár proseccót, beszélgetünk csak úgy mindenről, s közben eltelik az idő megint. Látom, hogy a pincér felénk tekint. Intek neki és amint megáll előttünk, kérem a számlát. Rendben van, kifizetem a vacsorát, adok egy kevés borravalót is, de ahogy a felszolgáló távozik, egy középkorú, középen ritkuló hajú férfi érkezik az asztalunkhoz. Olaszul köszönt.

- Buona sera Signor e Signorina!

- Buona sera! - mondjuk egyszerre Francival.

Majd váratlanul átvált angolra.

- I am called Angelo. I am the owner of this trattoria. Out there, it's an intense snowfall and the wind is very strong. Taxis don't work in this weather and on foot it's impossible to go home. Magyarul a heves hóesés és az erős szél miatt nagyon rosszak a látási körülmények és ezért a taxik sem járnak. Franci nem akar hinni az úrnak.

- Oh, really?! There's a heavy snowfall and strong wind?

- Yes. Look out through the window.

Kedvesem odasiet és megállapítja ugyanazt a tényt.

- It is a real SNOWSTORM.

- Hóvihar! - kiált fel magyarul is.

Visszatipeg hozzánk és bólogat az olasz férfinek.

- Due to bad weather conditions I recommend you to stay inside. I can offer you a small room because the hotel next to the trattoria is also mine. Regarding to the situation it's free for this evening.

Vagyis a rossz időjárási körülményekre tekintettel elszállásol minket éjszakára a hoteljában, méghozzá ingyen.

- Oh, it's very kind of you! We really appreciate that beau geste. - köszöni meg Franciska a nagylelkű gesztust.

Felém fordul.

- Mit szólsz?

- Miután pisilni voltam, akkor kinéztem az ablakon és láttam a havazást, de azt nem gondoltam, hogy ennyire elromlik az idő.

- Miért nem mondtad nekem?

- Nem akartam elrontani a kedved.

- Badarság. Szólnod kellett volna.

- Lehet, ne haragudj rám!

Közben a férfi hív minket, hogy kövessük. Követjük őt a konyhába, amelyből egy rövid folyosó egy ajtóhoz vezet. Átlépünk az ajtón és egy mosókonyhában találjuk magunkat, ahol zajlik az élet. Az egyik oldalt forog a mosógépek dobja, a másik oldalt ágyneműket vasalnak és hajtanak össze. Középen el tudunk surrani, miközben a dolgos kezűek felfel nézegetnek ránk. Biccentéssel üdvözöljük őket. A mosókonyhából egy nyitott ajtón át feltűnik a távolban lévő recepció. Egy hosszú folyosón eljutunk a recepcióig, amely mellett felbaktatunk egy lépcsőn az első emeletre. A szállodát nem tudom alaposabban szemügyre venni, annyira gyorsléptű a tulajdonos. A kőfal ugyanolyan, mint az étteremben, szürke és rideg. Ennyit tudok elsőre megállapítani.

A tulaj kinyitja nekünk az első, utcára néző szobát, odaadja a kulcsot és jó éjszakát kíván. Elköszönünk tőle hálálkodva és azonnal magunkra zárjuk a szobát. A szoba berendezése elég szegényes. Egy púposra bevetett nagy faágy, szerencséré két személy is elfér rajta. Egy fa íróasztal, rajta pár darab gyertya, papírlapok és egy toll. A gyertyák elsődlegesen nem világítás céljából vannak ott, hisz az ajtó mellett rátenyereltem a villanykapcsolóra. Gondolom vészhelyzet esetére. Szekrény csak egy van, az is 2 m magas és fából van szintén. Televízió és internetelérés nincs ebben a szobában, de őszintén megvallva, ez most nem is zavar.

Az ágyon eldőlő Francit nézem az ajtó mellől. Hajtincseit birizgálja és jókedvűen üti tenyerével az ágyat.

- Édesem, gyere ide! Gyere ide hozzám! Odafekszek mellé.

Elkezdjük egymás karját simogatni és egyre jobban vetkőzzük le gátlásainkkal együtt a ruhadarabokat is. Mikortól meztelenül fekszünk egymás mellett felébred a vágy mindkettőnkben és hamarosan szeretkezésre kerül sor közöttünk.

Két hét után újra vele, az álomnővel.

Késő délelőtt körül napsugarak hatolnak át az első emeleti hotelszoba ablakán. Szélen fekszem az ágyon, Franciska középen. Szinte teljesen leszorított. Mikor kinyitom a szemem bántóan belesüt a napfény és ez eszembe juttatja a tegnap este történteket, de valami még homályos. Együtt voltunk Franciskával, soha nem esett ennél jobban, és ez a lényeg. Nem akarom törni az agyamat rajta. Kiszállok az ágyból, felveszem alsónadrágom és az ablakhoz sétálok. Kinézek az ablakon, éppen akkor halad el egy hókotró az úton. A házak ajtóiban állva bosszankodnak néhányan. Amennyi havat elhánytak az ajtó elől, most a kotró háromszorannyival áldja meg őket. Örömmel látom, hogy visszamehetünk a nyaralóba. Ásítok egy nagyot. Még tudnék aludni, de amint meglátom, hogy felkelt a Nap nem tudok nyugodni. Franciska felébred a hangos ásításra. Elégedett hangon hajtja a nevemet, majd egy akkorát böfög, hogy az ablaknál is érzem a tegnapi prosecco szagát. Ezzel elveszi kedvem attól, hogy megcsókoljam. Pedig tegnap olyan odaadással kényeztetett, mint ahogy csak a nagyhírű romlott virágokról állították a középkori Itáliában. Egyhamar felöltözünk és elhagyjuk a hotelt. Noha ábrázatunk nem a legjobb - kócos, szanaszét álló haj, rossz szájszag, gyenge másnaposság -, attól még elbúcsúzunk az étterem és a szálloda tulajdonosától. Éppen a recepcióssal üvöltözik olaszul, biztosan elrontott valamit. Mikor minket meglát, furán néz ránk, de sejti, hogy jó éjszakánk volt, mert ránk kacsintgat. A végén int egyet és olaszul köszön el tőlünk. Franciska magabiztosan lépked belém karolva a kijárat felé, immár magassarkúban, ugyanis bokafájdalma már este elmúlt, ahogyan szóba jött a tánc.

Az utcára kilépve összerezzenünk a hidegtől. Ebben az időben az ünnepélyes öltözet nem számít rétegesnek. Annyira hideg van, hogy leintek inkább egy arra járó taxit, hogy hazavigyen minket. 1- 1,5 napos cortinai kalandunk a végéhez közeledik, amint taxival megérkezünk a nyaralóhoz. Lefürdünk, rendbe szedjük magunkat, alaposan fogat mosunk, ruhát váltunk és két óra múlva elindulunk autóval. Folytatás jövő héten Velencében.