1. Váratlan megbízatás

- Hé! Hol vagyok? Mit akarnak tőlem? Kik maguk? - üvöltök egy székhez kötözve, miután kinyitottam szememet. 

Semmi válasz nem érkezik. Szétnézek a pislákoló fénynél, mely a kis zugot megvilágítja. Ablaknélküli, dohos szagú szobába vagyok bezárva. Végigtapogatom testemet. Vágás vagy szúrás nyomai után kutatok. Szerencsére hiába, sértetlen vagyok. Akkor meg miért vagyok megkötözve? Valaki foglyul ejtett? Igen. Azt viszont nem tudták rólam, hogy valaha én voltam a legjobb ügynöknő a KGB-nél, Jekatyerina Petrovna Szemjonova. Hanyagul csomózták karjaimra és lábaimra a hajókötelet. Idősebb lettem, de attól még nem jöttem ki a gyakorlatból. Tudom, hogyan szabaduljak meg a kötelek szorításától. Megigazítom hajam és markomba veszem a földre messze eldobott késemet. Az ajtónál fülelek, hogy őrzi-e valaki. Nem hallok semmit, se szuszogást, se emberek lépteit. Óvatosan lenyomom a kilincset, de az ajtón túl sincs senki. Egy raktárban vagyok és senki sem őriz? Túl könnyű ez így, gondolom. Mikor a padlóra pillantok, ott hever egy térkép, rajta egy sárga cetlivel. Latin betűket látok a cetlin, valamiféle üzenet nekem címezve:

"Legyen a térképen jelölt helyen fél órán belül, különben bántódása esik."

Tanulmányozom a térképet. Moszkvában vagyok. Jól kiüthettek valahogyan, ha nem emlékszem arra, hogy idehoztak. A térképen egy piros pont jelzi jelenlegi helyzetemet, egy másik pedig azt a helyet, ahová el kell jutnom. Moszkva külvárosából menjek a Vörös térre fél óra alatt?

- Istenem! - kiáltok fel oroszul.

Rendben. Megpróbálom, bár nagy futás lesz. Most áldhatom magam, hogy 50 évesen is minden nap futok a városban. Kilépek a raktár ajtaján. Azonnal feltűnik, hogy késő este van. A raktár ajtaja feletti lámpa fényénél veszem észre, hogy az órámat rajtam hagyták. Az órán már megy a stopper, 25 percem van még. Izgatottan futok az udvaron a kijárat felé, ahová a lámpa fénye már nem ér el. Így, mielőtt kiérnék az útra, belebotlok egy robogóba. A robogóban benne van a kulcs. Talán nekem hagyták itt azok, akik elraboltak. Kérdések záporoznak bennem. Ha elraboltak, most miért akarják, hogy találkozzunk? Egyáltalán kik állnak emögött? Mi a szerepem nekem? 22 percem van még. Idő szűkében felülök a robogóra, amely, miután beindítom fura kattogást ad ki magából. Lepillantok a robogó kerekeire, valamiféle számlálót rögzítettek oda ügyesen. Azonnal tudtam, hogy az egy bomba visszaszámlálója. Nagy mázli, hogy a fél óra onnantól indult, ahonnan bedurrantottam a motort. Akkor még időben vagyok, legalábbis azt hittem. Egy fekete furgon gyorsuló hangjára lettem figyelmes a hátam mögül. Hátranézek és megállapítom, hogy engem üldöznek. Gyorsítok. A főút meletti kis utcákban kacskaringózom, hogy lerázzam őket. Nem igaz. Sehogy sem sikerül kikerülni a látószögükből, az idő pedig telik, s pörög a visszaszámláló. Visszatérek a főútra, majd a következő saroknál felugratok a járdára, s behúzódok egy bérház mögé. Siker! Végre! A rosszfiúk továbbhajtanak azon az úton, amerre kanyarodtam. Folytatom tovább az utamat egyenesen, irány a Vörös tér felé. 10 percig tartott a fogócskázás. Haladtam már annyit, hogy 20 percnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy odaérjek. Nem elég, hogy egy ketyegő bombán száguldok, még ez a hajsza is. Ennyi idegesség elég mára. Annyi szent, hogy furdal a kiváncsiság, mit akarnak tőlem. Noha kicsit bennem van a frász is, megtanultam hidegvérrel kezelni az ilyen helyzeteket. 

A Vörös téren csend honol. A kivilágított placcon keresek bármilyen emberre utaló jelet. A tér látható részein nem látok senkit. A Boldog Vazul-székesegyház egyik szélső, hagymakupolás tornya mögül elemlápával köröz egy ember. Odarobogok a templomhoz. Biztonságos közelségben támasztom ki a robogót, majd késemet hátam mögött szorongatva dobogó szívvel ballagok oda a fény forrásához. A lámpát már senki sem szorongatja, ott fekszik a kövön. Valami nagyon gyanús. Magam elé tartom a kést, abból a célból, hogyha valaki szemből támad, véletlen belefusson. Lenézek a lábaimra, hirtelen árnyak pásztázását pillantom meg a lámpa fényénél. Hátulról támadnának rám egy bottal, de én épp időben lehajolok, azonban, mikor fenyegetően megfordulok a késsel, a sötétből érkezve közrefognak négyen. 

- Nyugodjon meg Jekatyerina! Nem akarjuk bántani. - mondja a férfi, aki le akart ütni.

- Akkor miért zártak be? 

- Biztonsági okokból. Tudunk a kényes ügyeiről.

- Nagyon kedvesek, mondhatom. Azok elől szerettek volna megvédeni, akik autóval üldöztek?

- Nem. Azok is a mi embereink voltak.

- Micsoda? Maguk képesek voltak engem üldöztetni? Faragatlan bunkók. - háborodok fel.

A fickó nevetni kezd.

- És még képes kinevetni. Kitömnivaló barom!

- Vegyen mély levegőt. Csak tesztelni akartuk, nem csorbultak-e meg az évek során a képességei.

- Hát ez! Hát ez roppant bosszantó. Ha tudják ki vagyok, vagy inkább ki voltam, hogy kérdőjelezhették meg hozzáértésemet?!?!

- A biztonság kedvéért ellenőriztük képességeit.

- Na, és kik maguk? Miért van szükségük rám?

Az öt férfi egyszerre nyúl zakójának zsebébe. Egy jelvényt vesznek elő.

- Az FBI emberei vagyunk. Szövetkeztünk az orosz titkosszolgálattal egy fontos, de kényes ügyben. 

Az oroszok Önt tartották a legalkalmasabbnak kora ellenére is.

- Áh, remek. Mibe akarnak belerángatni? 

- Meg kell buktatnunk az Amerikai Egyesült Államok elnökét!

- Szóval bérgyilkos kell?

- Nem. Az újonnan beiktatott elnök egyes üzletei a Közel-Keleten veszélybe sodorhatják a világgazdaságot. Lépnünk kell.

- Micsoda? Hogy-hogy? Valóban? - döbbenek le.

- További információkkal akkor szolgálhatok, hogyha velünk jön a főhadiszállásunkra.

- Miért éri meg nekem? 

- Honfitársai szavukat adták, hogy kikerül az egykori aktájából a baklövés. Akkor segít nekünk?

- Igen, segítek.

Beleegyezek és eltűnünk a sötétben észrevétlen.