Lassan esteledik. Franciska fehérneműben állva tanakodik szekrénye előtt. Én az ágy szélén ülök, kedvesem lágy, homokóra alakját csodálom. Franci egyre-másra rángatja ki a csinos ruhadarabokat. Blúzok, szoknyák, női zakók különféle színben. Hiába magyarázza nekem háttal állva szerelmem, hogy ez a blúz, meg az a szoknya milyen anyagú, nem értek hozzá. Amikor felém fordul és várja a bírálatot, akkor is csak annyit tudok mondani, hogy csinos vagy sem. A nők számára fontos a tökéletesség, ha a kinézetről van szó. A ruhának jól kell állnia, ki kell adnia alakját. Fontos, hogy a dekoltázs is rendben legyen. Az öltözéknek mennie kell a haja színéhez, az egyes ruhadaraboknak külön-külön passzolnia kell szín alapján és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy milyen kiegészítőket vesz fel és hogyan sminkeli ki magát. Végül egy zöld színű, térd alá érő kisestélyi mellett dönt Franciska, amely szerintem a legjobb választás. Tűzvörös haj és zöld ruha, remek kontraszt. Szemhéjára zöldes festéket ken, ajkát vörössel ékesíti. Hosszú haját megfogja alul, és különösen csavargatni kezdi, majd copfban rögzíti. Érdeklődve figyelem, ahogy szépítkezik. Az amúgy is gyönyörű, fiatal hölgyből percek alatt csábító, magabiztos, elegáns nő válik. Magamra gondolok. Ha elképzelem, hogy nézek ki elegáns szmokingban, nem vagyok elégedett. Magam mellett látom Franciskát, abban a zöld ruhában. Nem illünk össze. Hajam nem olyan jól fésült, felül göndörödik, kicsit pocakos vagyok. Franci tanácsát tényleg meg kell fogadnom. Nemcsak őérte, magamért is le kell fogynom. Merengésemből kedvesem hangja ránt vissza a valóságba. Csalódottságom mímelt mosollyal próbálom leplezni.

- A nyakkendőt elfelejtetted?- kéri számon.

- Nyakkendőt?

- Igen. Muszáj felvenned! Anélkül nem vagy elegáns.

Bólogatok, a tükör előtt veszem fel a nyakkendőt. Figyelem a tükörképem és tényleg sokkal jobb a látvány. Azon a nyakkendő sem változtat, hogy kövérkés vagyok, de talán kielégítő a kinézetem. Fekete cipő, világos vászonnadrág, sötétzöld selyeming, mely illik Franci ruhájához és a nyakkendő. A tükörben észreveszem, hogy szerelmem mögöttem áll.

- Jól áll. Nyugodj meg. - közli velem.

- Áh, feszül a hasamon az ing és a nadrág is nehezen jött fel. Jövő héttől kezdve edzőterembe járok és mindig futok veled.

Franciska szemöldökei felemelkednek.

- Komolyan gondolod? Nem fogod feladni?

- Nem. Kitartó leszek.

- De akkor az étrendeden is változtatnunk kell.

- Rendben. - nyomok arcára puszit, felé fordulva.

A II. kerületben sétálunk felfelé, kis utcákon vezet utunk egy szélesebb út felé. Körülnézek a lámpák fényénél és olyan környezetben találom magam, mint még soha. Mindkét oldalon villák állnak, udvaraikon örökzöldek magasodnak, alattuk földbe süllyesztett garázs. Az egyik ilyen villába csengetünk be. Halk recsegésbe fog a kaputelefon. Egy szigorú férfihang hív be minket. A kapu kattanásra nyílik, lassan fordul el. Előre engedem kedvesemet. Színes térköveken lépdelünk az ajtóig, melyet egy-egy sor talajba nyomott lámpa világít meg mindkét oldalt. Az ajtó modern kinézetű, mégis elegáns. Végighúzom rajta tenyerem, fa érzetet nyújt. Modernné a matt üvegberakások teszik. Bekopogok. Nyílik az ajtó. Franci megszorongatja kezem, mintha így bátorítana. Felismerem a kaputelefonban halott hangot.

- Jó estét! - üdvözöl minket.

Látom, hogy engem is végigmér fél szemmel, miközben rég nem látott lányára pillant.

Franciska közeledik hűvös tekintetű édesapjához, aki rögtön meglágyul, mikor lánya megöleli őt.

- De jó, hogy újra látlak Apa! - suttogja ölelés közben.

Majd kedvesem hátralép és rám mutat.

- Apa, engedd meg, hogy bemutassam Mátét, a kedvesemet.

Franciska apja nyújtja a kezét, én határozott mozdulattal kezet fogok vele. Habár kézfogása határozott, a hangjából azt szűröm le, hogy még bizalmatlan velem szemben. János, szerelmem édesapja fél fejjel alacsonyabb nálam, barna hajából imitt-amott ősz tincsek bukkanak elő, homloka erősen ráncolódik, orra peckesen mered az ég felé, szemei ridegek, érzéseket nehéz kiolvasni belőlük. Először Franciska lép be a házba. János megpaskolja a vállamat, s így szól:

- Fiam. Remélem tényleg szereted a lányomat, mert ha nem, megtalállak és megkeserítem az életed. Most pedig menj!

Megszeppentem szavaitól, nem tudtam mire vélni. Megijedtem ténylegesen, rám hozta a frászt. A házba lépve az előszobában találom magam. Szerelmem a kabátját ráteszi az akasztóra akkurátusan és felém fordul.

- Miért nem mosolyogsz? - kérdi.

- Apád azt mondta, hogyha...

- Jaj, apa. Kérlek, ne csináld már ezt. Már megint játszod a Keresztapát?! - mondja apjának.

Odalép mellém János.

- Elnézést, fiam. Ezt nem tudtam kihagyni - közli nevetve.

- Aha, ez vicc volt... - mondom, majd erőltetetten nevetek.

- Azért tudd, hogy figyelek. - szól mosolyogva, majd ijesztően elkomolyodik.

Én is felakasztom kabátom és egy rövid folyosón áthaladva egy fényes, hatalmas térbe jutunk. Tekintetem végigpásztázom gyorsan. Látok egy hatalmas fa ebédlőasztalt, egy nagy bőrkanapét, a falra függesztve egy nagyképernyős plazma tv-t és egy menyezetről lelógó, mesés üvegcsillárt. A helyiség nappali és ebédlő funkcióját töltheti be egyszerre. Míg engem teljesen lenyűgöz a már-már fényűző látvány, észre sem veszem, hogy Franci és édesapja eltűnt mellőlem. Beljebb vonulok. A nappali-ebédlő közepére állva nézek szét, keresem hol lehetnek. Lépcső vezet fel az emeletre, onnan nem érzékelek hangokat. Két ajtót is látok, az egyik be van csukva. A másik résnyire nyitva áll. Utóbbi felé indulok el, amikor lassan kitárul az az ajtó. Egy középkorú, hosszú, vörös hajú nő jön ki rajta először tányérokkal a kezében, smaragdzöld szemeit rám veti egy pillanatra. Rögtön tudtam, hogy ő Franciska édesanyja. Ugyanolyan szép, mint egyetlenem. Miután leteszi a tányérokat, eléállok és üdvözlöm.

- Jó estét asszonyom! Máté vagyok, Franciska társa.

- Kedves Máté! Szilviának hívnak, Franciska édesanyja vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. A lányom sokat mesélt rólad. Adhatok egy puszit.

- Én is örülök.

- Puszit?! - pirulok el zavartan.

- Igen. Talán szégyenlős vagy?

- Kicsit. Tudja, nálunk ez nem szokás, csak családtagok között.

- Ne legyél szégyenlős. A lányommal már elég komoly kapcsolatban vagy. A telefonban folyton csak rólad mesél. Arról, hogy milyen jól érzi magát melletted. Érezd magad családunk tagjának. Rendben?

Bólogatok és megengedem, hogy megpusziljon.

- Segítenél? Hoznád a poharakat?

- Persze.

Megfordulok, s követem Szilviát. Franci mosolyog rám, mikor beérek a tágas konyhába. Apjával válogatja az evőeszközöket, közben másik oldalt megpillantom a bort és a bonbont. Szilvia hamarosan kezembe nyom négy borospoharat, ő pedig megragadja az ajándék bort és szemével int, hogy menjünk az ebédlőasztalhoz. Mire együtt elrendezzük a tányérokat és a poharakat, már a hátunk mögött várakozik Franciska és apja.

Mikor minden az asztalon van, János kinyitja a bort és tölt mindannyiunknak, közben Szilvia egy porcelán tálcán furcsa ételt hoz ki. Apró, kampó alakú valami egymásra halmozva, mellette zöldsaláta és majonéz. Franciskára pillantok, ő csak vigyorog, nem szól semmit. Valamilyen tengeri dolog lehet, olyan illata van. Franciska szed először. Egy kisebb kupac tengeri izét és salátát. Utána Szilvia bíztat rá, hogy szedjek én is. Félve nyúlok oda villámmal tányéromat szorongatva.

Látják rajtam mind, hogy bizonytalan vagyok.

- Nem ettél még garnélát? - kérdi Szilvia.

- Nem. Mi az a garnéla? - érdeklődöm.

A magyaros konyhán kívül az olaszt kedvelem még, de abból is csak a tésztaféléket és az édességeket szeretem.

- A garnéla az egy apró rákféleség. Sütve nagyon finom majonézzal. - kapom a választ.

- Áh, szóval tengeri állat. Sohasem fogyasztottam még ilyet.

- Kóstold meg! Nagyon ízletes. - bíztat Szilvia.

Franci felé nézek, sűrű bólogatással támasztja alá anyja szavait.

- Nézd csak szerelmem! - nyújtja a szám felé Franciska.

Hagyom, hogy megetessen vele kedvesem. Elkezdem rágni a garnélát. Kicsit rágós, olyan íze van, mint a halnak, de talán édesebb.

- Nem mondom, hogy nem jó ízű, de inkább megkóstolom majonézzal is.

- Persze kedvesem! Én is úgy szeretem. - közli Franciska.

És tényleg, majonézzal még egészen jó ízű is. Rápakolok a tányéromra pár darab garnélát és salátát is szedek keveset.

Vendéglátóim örömmel figyelik, ahogy az ujjaimat is megnyalogatom az előétel elfogyasztását követően.

Főételként rózsaszínes húsú halat tálal elénk Szilvia. Halat ettem már párszor, de ilyet még sosem. Annyira szép a hal húsa, hogy csak arra tudok gondolni, hogy ez lazac.

- Ez lazac lenne? - kérdem.

- Igen, lazac. - feleli Szilvia.

Két falat között apró hozzáfűzéseket teszek a főételről, mivel nem vagyok séf, ezért csak az ízeket dicsérem.

A lazac ízletes, jól fűszerezett, citromossága kifejezetten tetszik.

- A hal kellemesen citromos.

Villámmal beletúrok a pürébe is.

- A paraj íze is remek.

Aztán megkóstolom a húst együtt a körettel.

- A parajpüré jól megy a halhoz.

Kóstolgatás után egy falatot sem hagyok tányéromon. Számat egy pohár borral öblítem ki.

A desszert egyszerű amerikai sajttorta málnaszósszal. Sajttortát ezidáig csak egyszer fogyasztottam, egy kiváló cukrászdában. A cukrászdai sütemény valamivel jobb ízű, de azért a mai sem rossz. Talán az este leggyengébb pontja a desszert. Miután minden eltűnik a tányérokról, János megkocogtatja borospoharát és szót kér.

- Drága fiatalok! Örömünkre szolgál, hogy elfogadtátok a meghívást. Reméljük minden ízlett! Szeretnénk, hogyha minden élményt megtapasztalhatnátok együtt, mint ahogy mi, annak idején. Ezért Bálint-napra kölcsönadjuk nektek olaszországi nyaralónkat, ahol a csodás Dolomitokban pihenhetitek ki magatokat.

Franci átnyúl a terítő alatt, megszorítja kezemet. Mintha ez lenne a jel, hogy én beszéljek. Rátekintek, megkaparom torkomat. Felállok s torkomban doboló érzéssel kezdek el beszélni.

- Először is, nagyon örülök annak, hogy megismerhettem párom szüleit. Másodszor, a vacsora remek volt, nagyrészt új ételeket kóstoltam. Ami pedig a nyaralót illeti, köszönjük, hogy ilyen nagylelkűek vagytok. Én még nem engedhetem meg, hogy nagy ajándékkal lepjem meg Franciskát Valentin-napra, pedig őt szeretem a legjobban a világon. A lányuk nagyon fontos számomra.

Franciskára tekintek, felemelem kezét és csókot lehelek rá.

- Én is köszönöm, hogy vendégül láttatok. Nagyon jól esik, hogy gondoltatok rám. Azt hittem már elfelejtettetek. Annyi éven keresztül csak ritkán találkoztunk.- szól csukladozó hangon.

- Kislányom, mi mindig szerettünk téged. Azért nem kerestünk többször, mert hajthatatlan voltál és túl makacs. Sokáig kitartottál exeid mellett, pedig mi mondtuk, hogy nagy szoknyapecér az összes. Édesapád, azért orrolt meg rád, mert nem hallgattál figyelmeztetéseinkre. Féltünk a férfiaktól, legtöbben csak kihasználják a szépségedet és a pénzedet akarják. - feleli Szilvia.

- Akkor még fiatal voltam és túl naiv. Mióta összehozott a sors Mátéval, már tudom, milyen érzés, ha viszont szeretnek. Máté lelkileg adja meg számomra a biztonságot. Ő segít nekem emberibbé válni, én pedig az ő önbizalmát próbálom növelni. Remek együttműködés. Közben pedig felébreszti igazi énemet is, azt aki szereti a romantikázást: gyertyafényes vacsora, rózsaszirmok, lágy zene, titokzatosság. Egyszerűen nincs tökéletesebb partner számomra, mint Ő. - magyarázza kedvesem.

- Tudjuk Franciska, tudjuk. Mikor Mátéról meséltél, legbelül éreztük, hogy megtaláltad lelkitársad. - így János.

- Gyertek, öleljük meg egymást! - teszi hozzá.

Sorjában összeölelkezünk, majd közösen.

- Akkor üljünk le a kanapéra és folytassuk ott a beszélgetést.