Már este van, csöndes téli este.

A rideg Hold a nap múlását lesve

száll, röppen a csillagos égre,

s csönd van végre - nyugalom és béke.

Nyugodt, békés, ébenfekete karácsony.

Szívet tépő-maró jövőbe látásom.

Magányomon immár az sem segít okat,

hogyha képes vagyok szeretni másokat.

Már ez a karácsony tőlem mindent elvitt.

Szomorúságomon csak bánatom segít.

Csak növeli gondom, bajom a szeretet.

Egy becsapott szív már titkon sem szerethet.

Így járt hát enyém is ezen az éjjelen.

Kijátszta, megcsalta azt múlt és jelen.

Fájó sebeimre gyógyírt nem lelhetek,

Számomra ez az éj csak fekete lehet.

E fekete színben az egyetlen szépség,

ettől már setétebb nem lehet a sötét.

Nem látod mélységét és múlandóságát.

Ez benne a gyönyör..., az igaz boldogság.

Úgy múlik el tőled, mint ifjúkori álmod.

Áldjad óh lelkem, áld e fekete karácsonyt!

Ében sötétsége megmutatta végre:

boldogsággal nem tekinthetek már napom egére.

Az tőlem már oly nagyon messze jár,

mint fagyos téltől, izzó, meleg nyár.

Nem remélek már tavaszt, megújulást,

csak esőt, hervadást, lombhullást, elmúlást.

Óh,drága reményű "Fekete Karácsony"

te légy itt e földön kesereű Halálom.

Megtisztulva bűntől-szennytől - fénybe

kerüljek ítélő bírám, Jézusom elébe. 

Sajnálatos módom akadnak magányos lelkek, akiknek ilyen sötétre, feketére

sikerül a - szeretet ünnepe -  Még ezekben a napokban is akadnak szívek,

akik megnyílnak a magányosok, elhagyottak írányába.