Meglátogatom Lelkem Templomát,

Gyakran üz ide az Elszürkült Világ.

Milyen rég, hogy elmentél már,

Mégis még emlékid játszanak az orgonán.

Szanaszét hevernek, mint padláson porosodó kacatok,

Egyet.egyet kezembe veszek, megsímogatom,

Lejárt lemezét újra meghallgatom,

Majd megszokott helyére szépen visszarakom.

Néha, mintha kopognának az ajtón, kinézek és rájövök,

Csak a szél volt, mellyel emléked tovább hömpölyög,

Máskor, mintha telefon csengene, felveszem,

De megint csak a búgó hang gúnyolódik velem.

Hűvös esőben álmosan ásít az ősz,

Igazi hősként várja a jővőt.

A természet kívánja már puha, fehér takaróját,

Ölében sok állat aludhassa téli álmát.

Nyár emlékeit mesélik a fák,

Majd színes leveleik földre hullajtják,

Sokat szél hord el, sokat befed majd a hó,

Bölcsen hallgat a vén tölgy, tudja, így van ez jól.

A földeken traktorok dolgoznak fáradhatatlan,

Aratják a termést, előkészül az új vetés,

Riadt őzek, kisnyulak szaladnak,

Új rejtekhely után kutatnak.

Tél Hírnöke

Hófehér hírnökét elküldte már a tél,

Titkon ilyenkor minden szív remél.

Kisded és felnőtt most egyformán gyerek,

Mindenki kutat, valamit keres.

Medvék a téli álmot, vadon élők meleg almot,

Kutyák elrejtett csontokat, madarak éltető magokat.

Reménykedők a valóságot,

Szegények a gazdagságot,

Gazdagok biztonságot,

S kiknek fáj az igazságot.

Gyermekek, mit rabló reklám mutogat,

Autót, babát, dalt falsan zengő bábokat.

Lelki szegények már újabb vagyonuk lesik,

Őket roskadó bolti polcok, úgyis vakokká teszik.

Csend

Mint szárnyra kapott madárfióka hagyja el a fészkét,

Mint rohanó patak hagy salakot maga után,

Mint mikor viharfelhők gyűlnek fenn az égbe,

S mint gyászlepel takar minden színt a sár.

Mikor elmész, ily' csúf kép a magány,

A csend meg akkora, hogy szinte hallható,

Mikor egy-egy nagy vihar után,

Napsugár szürcsől ázott talajon.

Csak hallgatom fülem fájó dübörgését,

Mint lépteid távolodó zaját,

Ütemére ver a szívem,

S csendesen szeretlek tovább...

Hálátlan Bálvány

Úgy rohantam el jeges búcsúszavaid elől,

Mint őz, ki puska elől menekül.

Szétzúzott szívem össze sem sepertem,

El nem mondhatott szavaim is ott felejtettem.

Lerombolt álmaim egy része ott maradt,

Mint ablakpárában a felfirkált maszat,

Mint kihúnyt gyertyára rátapadt viasz.

Miért? azóta sincs sem válasz, sem vigasz.

Mit csináltál belőlem?

Egy üldözött bolondot!

Ki egy hálátlan bálványért mindenről lemondott.

Csak szédelgek a világban,

Mint elhagyott sírkertben gyászoló néne,

Gazdáját vesztett angyalként önmagam keresem,

Megcsonkított lelkem emléked fejfájához teszem.

Fájdalom és Boldogság

A Fájdalom egy jó író, papírt, tollat ragad,

Lapra vés mindent, s az hosszan megmarad.

Pontosan fogalmaz, nem hagy ki semmit,

Alig lehet tőle pennáját elvenni.

És mikor erődnek erejével leradírozod végre,

Még ezerszer belefirkál Sorsod könyvébe.

A Boldogság bezzeg sokkal csendesebb,

Szókincse sem olyan, inkább csak jegyzetel.

Viszont szárnyai vannak, így, ha egy jó szót elcseppent,

Vésdd szívedbe mit írt, mert hamar elreppen.

Édesapámhoz

Az asztalon ég a gyertya, máskor is szokott,

Mégis más ez ma, most újra Veled vagyok.

Neked mondok ma imát, s köszönetet, hogy vagyok,

Gondolok Rád mindaddig, míg én is oda nem jutok.

Bottal botorkál már napja, több mint húsz éve, hogy elmentél.

Szívemben Te most is Te vagy, nem csak kihűlt emlék.

Ma Rád gondolok csak, ki már akkor is szerettél,

Mikor semmi voltam még, S te a magasba emeltél.

Ki megbocsátottad, ha én voltam is hibás,

Öledben elcsendesült a panaszos sírás.

Hajnalban

Dübörgő szívvel vágy verejtékben ébredek,

Megint Érted szűkől a hajnal,

Mint éhező koldus, előtted térdelek,

Szenvedélytől elgyötört arccal.

Mázsás súllyal a csend nyom agyon,

Mit mikor elmentél, örökül rám hagytál,

Szép szemeid kísértete táncol a falon,

Lógó fejjel lépek nyomaid után.