Poller Ildikó: Gondolataim

Vágyakozó tekintettel nézek fel az égre,
Válaszokat keresve az élet miértjére.
Elhalványul a sok Csillag és a Hold is hallgat.
Ők sem tudják megmondani, mit hoz majd a holnap.

Tudom, az az élet rendje, hogy születnek újak,
Értem, hogy a leáldozott életek elmúlnak.
Azt az egyet viszont mégsem tudom elfogadni,
Hogy az igaz embereknek, miért kell korán halni.

Istenem, ott fenn a mennyben, hozzád fordulok most,
Mivel választ kérdésemre még senki sem adott

Poller Ildikó: Anyák napi hálavers

Drága édesanyám, megköszönöm néked
Minden jóságodat, féltő ölelésed.
Életed miattam csupa aggodalom,
Meghálálni mindezt én sohasem tudom.

Kitárom szívemet, mint egy imakönyvet,
Letörlöm szemedről a sok bánatkönnyet.
Ameddig az Isten megengedi néked,
Minden áldott napod boldogságban éljed.

Itt van körülötted az egész családod,
A kis unokáid magad körül látod.
Leveszem válladról a sok nehéz terhet,
Hordozom helyetted, ameddig csak lehet.

Poller Ildikó: Öreg néne bánata

Kis parasztház áll a falu végén,
benne lakik az én öreg néném.
Ül a padon, megtört arcán bánat,
"oly rég láttam a kis unokákat..."

Jönnek-mennek odakint az utcán,
beszélgetnek nála, mise után.
Mindenkinek van mit mesélnie,
egy valaki hallgat, öreg néne.

Neki már nincs régen mondandója,
egyedül van, meghalt öreg párja,
gyerekei elköltöztek régen,
senkije sincs ezen a vidéken.

Szomorúan ballag be a házba,
eszébe jut a sok unokája,
"talán régen el is felejtettek,
ha ez így van, sohasem szerettek."

Másnap, mikor eljött a családja,
öreg nénét már halva találja,
elvitte őt a mélységes bánat,
gyász lepi el most az unokákat.

Poller Ildikó: Temetés

Szikrázó napsütés, ragyogó, kék az ég,
csak a szívem borús még.
Nem tudok boldogan élni, se nevetni,
anyámat kell temetni.

Ő volt a mindenem, barátom, támaszom,
nem enyhül a bánatom.
Sokáig szenvedett, kezelték szüntelen,
mégis elment hirtelen.

Amikor távozott, nem lehettem vele,
a szívem szakadt bele.
Utolsó éjszaka egymaga szenvedett,
magához nem engedett.

Nézem a koporsót, lassan leengedik,
kötélen leeresztik.
Könnyemmel áztatott szál rózsa kezemben,
szép emlékek szívemben.

Poller Ildikó: Gyerekkorom emléke

Felmegyek a dombtetőre,
onnan nézek le a völgyre,
lábainál kis tavacska,
mellette egy kis falucska.

Zalavég e tájék neve,
alig kétszáz lakos benne.
Minden nyáron ott nyaraltam,
beszélni is ott tanultam.

Körülötte a sok erdő,
tisztább is ott a levegő.
Vasárnap, pihenés napján,
kinn ülnek az utca padján.

Olyankor tilos dolgozni,
szombaton kell megcsinálni.
Vasárnap csak főzni szabad,
nagyobb dolog nem is akad.

Gyerekkori szép emlékek
miatt mindig visszatérek.

Poller Ildikó: Vándor

Hófödte utakon vándorló idegen,
pihenj meg egy kicsit, melegedj idebenn.
Vedd le az átázott ruhádat minálunk,
mi pedig étellel, itallal kínálunk.

Kandalló melege meghozza kedvedet,
talán majd eközben mesélsz is keveset.
Elmondod, hol jártál, mily csodás tájakon,
miféle szépséget láthattál utadon.

Térj újra vissza, ha majd itt van a tavasz,
jöjj haza, mikor a nap rügyeket fakaszt,
Mulandó szépség ez, nem szabad kihagyni,
hasonlót más földön úgysem fogsz találni.

Poller Ildikó: Az alvilág asszonya

Késő este lenn az alvilágban,
kocsmaasztal mellett, félhomályban
üldögél egy szőke hajú nő,
csapzottan és sírva álmot sző.

Eszébe jut szomorú nótája,
"az alvilágnak nincs romantikája
az alvilágban nincsen szerelem".
Nem is lehet benne érzelem.

Mert az, aki elindul a lejtőn,
vissza onnan soha többé nem jön,
foglyul ejti hamis csillogás,
könnyű pénz és furcsa ragyogás.

Ez a nő a saját sorsa rabja,
élete felett sincsen hatalma.
Hosszú évek óta eladja
jó pénzért a helyi maffia.

Poller Ildikó: Elveszett bizalom /fikció/

Elmegyek messzire, nem tudok így élni,
magányos a szívem, nincs már mit remélni.
Elhagyott, kit egykor oly nagyon szerettem,
becsapott és rútul kinevette szívem.

Hosszú évek óta bánatomnak élek,
csalódott vagyok, és mindenkitől félek.
Megölték a hitem, nem tudok már bízni,
ezért kell elmennem, megtanulni hinni.

Távol, idegenben talán megtalálom
azt, aki hűséges, szerető barátom.
Tudom, hogy nehéz lesz, mégis megkeresem,
és ha rátalálok, visszaadja hitem.

Poller Ildikó: Szerelmi bánat

Szívem még megdobban most is, ha valahol látlak,
nem tudlak feledni, ég bennem a szerelem.
Titokban nézem az utakat és visszavárlak,
tudom, hogy benned is tombol még az érzelem.

Bezárom szobámat, ne lássa senki a könnyem,
nem kell, hogy mindenki azt mondja, bolond vagyok.
Bánom, hogy eldobtam magamtól mindent oly könnyen,
most pedig zokogva párnám közt itt sorvadok.

Fájdalmas szerelem lelkemet szaggatja széjjel,
nem tudok enni, sem aludni régóta már.

Poller Ildikó: Tavasz

Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,
örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.
Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,
az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,
látom a víz színén lebegő levelet.
Csokorba szedem a mezei virágot,
melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,
némaság megtörik ha gallyra lép lábam.
Madarak szállnak el riadtan felettem,
sietve lépkedek vár már a kedvesem.

Erdőből kiérve, még egyszer megállok...