Ma érkezett egyik barátomtól egy kis összeállítás. Mikor végig játszottam, mert *.pps formátumban jött, sok emléket felidézett bennem. Gondoltam megosztom veletek.
Idézve a sorokat, mesélek milyen élményeket ébresztett fel bennem ennek az írásnak az olvasása.

„Ha az 50, 60, vagy a 70-es években voltál gyerek, hogyan vészelted át a gyermekéveidet?
A mi gyerekkorunkban, az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv...”
- Autóban is ritkán ültünk, ha igen, akkor az Lada taxi volt. Nagy ritkán kimentem a Béke térre, és hoztam taxit, ha esetleg valamelyik nagynéném azzal szeretett volna haza menni. Mennyi volt a tarifa? 2, 2, 1, szerepelt a kiírásba. Mit jelent? 2 forint az indulás, 2 forint a km díja, és 1 forint volt a várakozás.

„Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt. Most is szívesen emlékszünk rá… „
- nemcsak ott de még Budapesten, lovas kocsin is utaztam, amikor még a szódás hordta a szódát körbe a kerületbe. Ha jó kedve volt, akkor még a lónak a hátára is felültetett. Nem messze tőlünk egy sarokkal odébb töltötték a szódát. Még ma is emlékszem a csilingelésére, hogy „szódás, szódát vegyenek.” Még az is mélyen az emlékeimben él, hogy nem csak a szódát, de a jeget is kocsival szállították, és olyan jégszekrények voltak, amiben a megvett jeget kellett elhelyezni.

„A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.”
- Bizony! - és már említettem egy másik írásomban, most itt is megteszem. Olyan kis lakásban laktunk, ami 12 négyzetméter volt, és ebből a kiságyból kettőt tudtunk berakni abba a kis szobába amikor a testvéreim születtek. A kiságyak több ideig egymás kezén forogtak, több gyermek felnövekedését segítve. A gyermekeim is ilyen „olcsó” de hasznos kiságyban töltötték életük első éveit.

„Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken…”
- Nem bizony meg tanultuk mihez szabad és mihez nem szabad nyúlni!
- „Kisfiam a gyógyszerhez nem nyúlunk” – szólt az intelem

„Védősisak nélkül bicikliztünk…”
- Nem is emlékszem, hogy elestem, amikor kicsi voltam a bringázás közben. Amióta az eszem tudom, azóta tudok bicajozni, pedig 4 éves korom óta sok mindenre emlékszem. Nagyobb koromban persze egyszer, kétszer elestem, de semmi bajom nem lett. A kisfiam Dominik is nagyon hamar megtanult talán egy nap alatt! Na, a Nikikével megszenvedtünk mire megtanult, de sikerült!

„A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz és Cola helyett... „
- Nem is a kútból, mert pesten nem volt jellemző akkoriban, de a falikutakról tudnák mesélni, mikor csak lopva tudtunk valahol inni, ne kelljen haza menni a játszótérről, az értékes időt nem akartuk a haza és a visszaútra pazarolni, inkább házakba beszöktünk és alá feküdtünk a kerti csapoknak. Nagyon is ismertük a környék házait, nem csak a vízellátás, hanem a játék kedvéért a házakba bemászás szempontjából is. Nem egyszer, mikor anyu hazaérkezett a munkából a játszótér helyett valahol valamelyik „gyár” tetején talált. Volt is otthon haddelhadd!
- „Már megint valamelyik gyár tetejéről szedtelek le!” – idézem vissza Édesanyám szavait.

„Magunk készítette görkorcsolyáink voltak. A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a szekereinken. Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal, de meg tanultunk ennek a játéknak is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk.”
- Én a görkorcsolyát nem nagyon használtam, de a műjégen a csavaros jégkori? - arról bizony fogok egy kis rövid gondolatot írni, mert az is érdekes.

„Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.”
- Bizony! - Akkor volt baj, mikor később kapcsolták fel a lámpákat az utcán. Ha később értünk haza megpróbáltunk magyarázatot adni, kisebb nagyobb sikerrel. Ilyenkor legfeljebb másnap nem mehettünk ki a térre!

„Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk. Nem voltak mobiltelefonjaink,…így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem?”
- De bizony meg volt az a fajta szabadság, amit a mai gyerekek nem úgy tudnak megélni.

„Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban, és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.”
- Kezem is csak egyszer tört el. Még szerencse! – ez is megér egy részletes leírást.

„Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren cukros és nem „zaharinos” ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink, mert állandó mozgásban voltunk…”
- Ha nem volt édesesség, Édesanyám kent egy „karéj” zsíros kenyeret. És jól megporcukrozta, ha édességre vágytunk!

„Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.”
- Mai napig sem.

Nem volt Playstation-ünk, Nintendonk, X box-unk, videó játékaink, színes televíziónk 99 csatornával, videokameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink, Internet, ...”
- De voltak barátaink!
- És voltunk sokat a levegőn. Sokat játszottunk a játszótéren, grundon. Mégis, hogy írjak az ellenkezőjéről is, bizony nem tudtunk annyi mindent tenni a számítógéppel, mint a kisfiam most. Úgy grafikázik, programoz, ami nekünk elképzelhetetlen volt.

„Vágytunk egymás társaságára. Rossz volt egyedül…”
- Erre voltak a barátok, keveset is unatkoztunk, szinte nem is emlékszem volt e olyan, hogy nem találtuk magunkat és nem tudtunk volna mit játszani.

„Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz, és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett rögtön a pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt…”
- Valahogy mindig sikerül megoldani a problémát. Legrosszabb estben homokkal vívtunk, csatákat, a játszótéri homokozóban.

„Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk. Nem rohantak velünk egyből pszichológushoz. Senkit sem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, hyperaktív lett volna… Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt…. „
- Na ebben szerencsére nem volt részem, pedig egyszer nagyon közel álltam hozzá.

„Szabadok voltunk! - voltunk “gödörben” voltak sikereink, felelősségünk, és meg tanultunk minden helyzetben talpon maradni…. Gyerekeink sokat megkérdezik:, - hogyan lehetett “így” élni? - hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?
- Hát így!

„Ők majd azt mondják, hogy “tök unalmasak” voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok.”
- És nem is kívánok mást az én gyermekeimnek sem, csupán olyan boldog gyermekkort éljenek meg, amire majd ők is, ilyen örömmel gondolnak vissza, mint, - ahogy én teszem mostanában.

Így esett meg, hogy kaptam ezt az írást, és egy pár sor erejéig emlékeztem…
Mert van mire emlékezni.

Benke László
Kelt: Budapest, 2009. 11. 30.