A lenyűgöző képeskönyvekre szükség is van, hisz ma rengeteg inger és információ ér bennünket, és gyakran csak a leglátványosabb és leginkább lélegzetállító kiadványokat lehet eladni a nem szakmabeli vásárlóknak.

Nemrégiben egy olyan „nemzeti parkos” könyvet olvashattam, amelyre a fenti „vevőcsalogató” tulajdonságok a legkevésbé sem jellemzőek. Bár a kiadvány egyetlen színes felvétele – a borítón található Kátai Mihály életfája – gyönyörű alkotást ábrázol, mégsem valószínű, hogy a boltokban bámészkodó, „látványra éhes” vásárlók emiatt teszik majd kosarukba.

Bár a könyv végére illesztett képek között van technikailag és művészileg is kiváló – mint például Dr. Kovács Gábor már klasszikusnak számító rétisas-felvétele vagy Eifert János csikós-portréja – ráadásul több dokumentumértékű is, de Baróti Szabolcs művének szépsége mégsem elsősorban az illusztrációkban rejlik. A könnyen megkapható élmények helyett vennünk kell a fáradságot, és olvasnunk kell. Olvasnunk, ráadásul figyelmesen, lassan, szinte kortyonként fogyasztva a szöveget, amely nemcsak krónikája és dokumentuma hazánk nemzeti parkjainak, hanem hol lírai, hol regényes elbeszélése az elmúlt harminc év magyarországi természetvédelmi erőfeszítéseinek, amelyet a szerző riporterként testközelből szemlélhetett végig. Már az olvasás kezdetén rájövünk, hogy ezt a könyvet nem lehet „átfutni”. Számos szépirodalmi idézet mellett a szerző saját szavai is lelassítanak bennünket, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is. Hogy észrevegyük nemzeti kincseinket, hogy megértsük és megérezzük: mindez könnyen és gyorsan elpusztítható, de már többé sohasem hozható vissza – vagy csak kínkeserves és igen hosszú küzdelem árán.

A népgazdaság vagyonának gyakori hangoztatása az elmúlt rendszerben a közös értékek tisztelete helyett épp ellenkező hatást váltott ki. Ezért ma már anakronisztikusan hangzik, ha nemzeti kincsről beszélünk. Pedig erről van szó! Nemzeti parkjaink valódi értékek, és ezt tőlünk nyugatra – ahol védenének, de már nincs mit – nagyon is jól tudják. Mi kevésbé…

A Kollányi Ágoston filmjéből kölcsönzött címen (Noé bárkáin) és a többször hangsúlyozott bibliai párhuzamon is érdemes elgondolkoznunk:

Látszólag gazdag, technikailag fejlett világunk és az egyre terjengő emberi gonoszság, romlottság és erőszakosság ellentétét nem nehéz párhuzamba állítanunk Noé korával. „Amikor elharapózik a harácsolás, és alig fékezhető már az erőszakosság, akkor minden elképzelhető értelemben terjeszkedni kezd a gonoszság. Az ember… miközben teljesítményeivel, szerzeményeivel kérkedik, minden tekintetben egyre mélyebbre csúszik. És nem vesz tudomást a törvényről, amelyet Isten szintén beleteremtett a világba, amely szerint a bűnt büntetés követi. Bűnhődésünk lassan egyfajta ”intenzív szakaszba” érkezik. Tájékozódjunk csak! Figyeljünk a híradásokra! Gondolkozzunk! Következtessünk! A hihetetlen gazdagságú teremtett világot lassan felfaljuk, elpusztítjuk, elcsökevényesítjük – élettelenné, életveszélyessé tesszük. Ebben a helyzetben a nemzeti parkokat valóban Noé bárkáinak nevezhetnők, melyeken az élet megnyugodhat, regenerálódhat – MEGMENEKÜLHET!”

Baróti az 1967-es keltezésű Bécsi Memorandumot emeli ki, mint nemzeti parkjaink kialakításának sarokkövét. Ebben Festetics Antal professzor kezdeményezésére világhírű tudósok (közöttük Konrad Lorenz vagy Sir Peter Scott) tettek hitet a hazai természeti értékek mellett, aláírásukkal pedig a természetvédelem, az élővilág és a kultúra határokat nem ismerő nemzetköziségére hívták fel a Magyar Népköztársaság kormányának és a Magyar Tudományos Akadémiának a figyelmét. Egy ilyen súlyú irat még „a mindent a szőnyeg alá söprés” korszakában sem maradhatott válasz nélkül. 1973-ban megalakult a Hortobágyon első nemzeti parkunk, majd a mai napig még kilenc, hazánk legkülönbözőbb tájain.

Baróti Szabolcs könyve kilenc fejezetre oszlik, amelyek megfelelnek kilenc nemzeti parkunknak. (A tizediket, az Őrségit a szerző szándékosan hagyta ki.)

A könyvben a rombolás és építés, az esztelenség és mély bölcsesség, a barbárság és a nemes emberi jellem egyaránt szerepet kap. A szélsőségek közötti állandó feszültség szinte tapintható, a rossz és jó közötti folyamatos hullámzás pedig végigkíséri a hazai természetvédelem történetét éppúgy, mint fajunk történelmét.

Mert maradék erdőink „letermelése”, az esztelen és kíméletlen vadásztatások, amelyeket helyesebb mészárlásnak nevezni, a teljes Hortobágy felszántása és mezőgazdasági művelése egy tőről fakad. A kapzsiság, a rövidtávú gondolkodás, a szűklátókörűség minduntalan hasonló terveket kreál, és hiába a tiltakozás, a józan észre, a logikára vagy távolabbi összefüggésekre való hivatkozás, ezek az esztelen elképzelések gyakran meg is valósulnak.

Pedig a „minden mindennel összefügg” elve a „régi öregek” számára még magától értetődő volt. De az újabb generációk mindig szeretnek makacs kamaszként viselkedni és az idősebbek tanácsait elavultnak tartani. Amikor a hazai híres vízivilág lecsapolásához, a Tisza szabályozásához, a szikesek feltöréséhez, az őshonos háziállataink kiirtásához fogtak a „modernizáló” új generációk, az öregek csak a fejüket csóválták, vagy a könnyüket törölgették. Ők tudták: nem lesz ez így jó! Aztán pedig a vízzel való együttélés évezredes harmóniája megszűnt, pusztító ellenségek lett az addigi kiismerhető és biztos megélhetést nyújtó folyókból. A frissen feltört vagy megjavított legelők néhány év múlva kimerült, rossz földek lettek, amin nem volt érdemes termelni. A kiváló génállományú háziállatainkat felváltó nyugati fajták kényesebbnek, betegségeknek kevésbé ellenállóbbnak bizonyultak. A várt nagy haszon tehát eltűnt, a kár viszont pótolhatatlan.

Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, és azt sem, hogy a rendszerváltozással nem szűnt meg a törvényeket és a bölcsességen alapuló hagyományokat semmibe vevők uralma, sőt ma még többen vannak, akik azt hiszik, mindent megtehetnek. Elég csak a negyedszázados, áldozatos munkával megteremtett – és világhírű! – hazai természetvédelemre és az azt kis híján tönkretevő kisgazdákra (a Pepó-uralomra) gondolni, vagy jussanak eszünkbe a pénzsóvár, korrupt hazai vadásztársaságokat felhasználó, védett és fokozottan védett madarainkat tízezerszámra gyilkoló olasz vadászok cselekedetei. De a Balaton partot és a nádasokat lebetonozó vagy a budai hegyek legszebb részeit örökre eltüntető villaépítők lelki szegénységén is érdemes eltöprengeni.

Szerencsére azonban mindig vannak, akik ebbe nem hajlandók belenyugodni. „Bárkaépítők”: természetvédelmi őrök, szakemberek, ökológusok, a környezeti nevelést szívükön viselő pedagógusok, képzőművészek, írók, költők. Saját területén mindenki tud tenni valamit: jót is, rosszat is. Ha mással nem, a lelkiismeretével mindenkinek el kell tudnia számolni. (Már persze, akinek van…)

Mindig volt egy halvány sejtésem: az összefüggő dolgokat nem szabad lecsupaszítva, külön-külön kezelni. Baróti könyve ebben megerősített. Mert a természetről, várromjainkról, műalkotásainkról csak legnagyobb költőink szavával lehet hitelesen szólni. A valódi szépség ugyanis – legyen az egy gyurgyalag színpompája, egy klasszicista épület harmóniája vagy egy szimfónia tökéletessége – mind egy tőről fakad. Aki szereti az állatvilágot, annak szeretnie kell a növényvilágot is, a művészeteket, a humánumot. A könyvben bemutatásra kerülő „bárkaépítők” szinte kivétel nélkül polihisztorok: néprajzhoz, helytörténethez, ökológiához, sőt pszichológiához is érteniük kell, ha a feladatukat eredményesen akarják végezni.

Az elmúlt harminc esztendő alatt sok minden megváltozott, még a természeti értékek védelmének koncepciója is átalakult. Maga a nemzeti park fogalma is más hangsúlyt kapott. Nem pusztán egy szigorúan védett terület, hanem bemutatóhelyekkel, tanösvényekkel ellátott, néprajzi és helytörténeti emlékekben gazdag élőhely-együttes, amelynek egyes részei tudományos kutatásra, mások ésszerű gazdálkodásra vagy csak gyönyörködésre, megint mások az élővilággal történő ismerkedésre is alkalmasak. A nemzeti parkok jelentőségét meg kell magyarázni a sokszor gyanakvó helyi lakosoknak is. Meg kell értetni, hogy nem az emberek ellen van a természetvédelem. Az „ügy” népszerűsítése érdekében felfutóban lévő ökoturizmust ki lehet használni, de kordában is kell tartani, mert a tömeges és irányítás nélküli turizmus többet árt, mint használ.

A Noé bárkáin olyan könyv, amelyet olvasva nem fogjuk hiányolni a színes és látványos természetfotókat. Sokkal inkább arra vágyunk, hogy személyesen láthassuk megmaradt és páratlan értékeinket. Természetről, természetvédelemről szóló kiadvány esetében ez a legnagyobb érdem. A puritán, de ízléses megjelenés – kemény vászonkötést nem mindennap lát már az ember – illik a könyv tartalmához és céljához. Bár a mű több mint négyszáz oldalas terjedelme abból is adódik, hogy a szerző korábbi munkájából (Zöld rapszódia) sok mindent szinte teljesen átemelt jelen kötetbe, ez nem róható fel hibául, hiszen ahhoz a könyvhöz ma már nem könnyű hozzájutni, az ott leírtak pedig ma is tanulságosak.

Végül még két idézet a könyvből:

 „Ezek a védett területek, amelyekről a könyv szól, a haza lelkét rejtik és táplálják. Vagyis valamennyiünkét. Ha ezeket feldarabolják és kisajátítják, mint Nyugat-Európában, azt már soha senki vissza nem adhatja nekünk, a nagy közösségnek – a jogos tulajdonosnak.”

„Ha egy új ember megszületik, még tanulatlanul, de épp ezért még tele szűz érzékkel és értelemmel – szembesítsük a természettel, és finom, okos adagolásban az irodalom legjavával. Talán rettegés fogja majd el ennyi fény, szépség és rejtély láttán (...) de közel fog kerülni a Teremtőhöz, aki a világot alkotta, és akitől a zsenialitás szikrái származnak.”

(Baróti Szabolcs: Noé bárkáin- nemzeti parkjaink regénye – Püski: Bp, 2004.)