Láthatok búsulni mást

S ne érezném bánatát?

Láthatok-e szenvedőt,

Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,

Bánatát ne osszam én?

Apa síró kisfiát

Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,

Míg szorong, sír magzata?

Nem, nem, ó, ez nem lehet,

Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,

Hallva, hogy egy csöpp madár

Bútól, gondtól sújtva zeng,

S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,

S enyhít szíve bánatán?

Vagy a kis bölcső felett

Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,

Könnyeit nem törli le?

Nem, nem, ó, ez nem lehet,

Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind

Szinte kisded lesz megint,

A bú ismerőjeként

Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,

Hogy Teremtőd nincsen ott,

És ne hidd, ha könnyezel,

Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:

Hogy bajunk ő zúzza szét,

És míg meg nem enyhülünk,

Mellénk ül és sír velünk.