Pár évvel a nagy háború után

Vettem egy kutyát a sintértelepen.

Mikor a ketrecéből kiengedték

Csak futott körbe-körbe, sebesen,

Mint aki nem hiszi, hogy szabadul.

Majd leült s üvölteni kezdett vadul.

Üvöltött fájdalmat és szabadságot.

Harapást, bocsánatot, haragot

S kétségbeesve üvöltöttek hozzá

a rács mögött bent maradt rabok.

Üvöltötték a kínt, a bűzt, a rácsot,

a halálfélelmet, hogy iszonyú

a drót, ami a bőrükbe vágott

s az életüket, mi oly szomorú.

Az odavetett dögletes kemény húst,

az ihatatlanul büdös vizet,

a bordatörő, számtalan sok rúgást

s az embertelen emberkezeket.

Csupa szomorú és ismerős dolgot

panaszolt az üvöltés dallama,

mintha egy történelemkönyvből szólott

volna múltunk megidézett szava.

Aztán lassacskán néma, süket csönd lett,

Lecsillapult a rémes hangzavar.

Majd lábamhoz simult, mintegy jelezve,

hogy tőlem menekülni nem akar.

És elindult velem a szürke sárban

a városszéli félig-utakon

egy darab spárga volt csak a nyakában

és mindkettőnkben nagy-nagy nyugalom;

És még sokáig én voltam neki minden

Ő boldog volt, okos vidám, szabad

- gondolatom kutatta szemeimben;

s én hordtam neki a nagy csontokat.

De elparancsolt mellőle az élet,

hogy hová tűnt el, nem maradt tanú

és biztos tudom, hogy ő már azóta

csak kutyapor és csak kutyahamu.

Ó, láttál már szemeket a rács mögött?

Jártál már kint a sintértelepen?

A reménytelenség, a kétség között

Gondolkoztál már néha ezeken?!

Most süt a nap és úgy ragyog az élet,

a jövő kép csak csupa remény.

A szomorúságra itt semmi szükség

és boldog az, kinek szíve kemény.

De ne mosolyogj, ne nevess ki érte,

Hogy megint állatokról szól dalom,

különben, az sem bántana, ha gúnyolsz,

én ezért még a gúnyt is vállalom.

Tudom, hogy sok más baj is van e korban;

Éhség, betegség, nyomor, háború,

A boldog gyermek kevés a világon

S még mindig nagyon sok a szomorú.

Hát munkálkodj az emberek jólétén

és sorsuk majd biztosan földerül.

De ne menj el a hű állatok mellett,

ne hagyd el őket érzéketlenül.

Bizony, ha nem tudod megérteni

egy kóbor kutya halódó nyögését,

Óh, mondd meg nekem; akkor hogyan tudnád

enyhíteni az ember szenvedését.