Az emberi szív szeretetből áll össze,
adj ma egy darabot másoknak belőle.
Ne félj hogy elfogy hisz neked is adnak,
ezért van értelme e gyönyörű napnak.
Adj belőle bátran így lesz szép az álom,
legyen csodaszép e mesés Karácsony!

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.

Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.

- Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.

- Segítség! Kapjon el valaki

Egy angyal repül fent az égen, ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.

De már alig repül, alig van ereje, a végső búcsújának talán épp itt az ideje.

Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek, ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.

S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték: Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.

Most ez az angyal összetörten száll, hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.

Inkább a pokol tüzében kárhozna el, hiszen a szív melyért élt már nem felel.

Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mind a ketten szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.

Amint így kettesben üldögéltünk, nagyanya mesélni kezdett.

- Volt egyszer egy ember - mondta -, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön.