Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mind a ketten szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.

Amint így kettesben üldögéltünk, nagyanya mesélni kezdett.

- Volt egyszer egy ember - mondta -, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról házra járt, és mindenhová bekopogtatott.

- Jó emberek, segítsetek rajtam! - kérte. - A feleségemnek gyermeke született, és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

De késő éjszaka volt, és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abba az irányba vándorolt tovább, és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tőz körül, és egy öreg pásztor üldögélt ott, és őrizte a nyájat.

Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, amikor arrafelé tartott, kitátottak széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem jött ki a torkukon. Az ember látta, hogy a szőrük felborzolódik a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villog a tűzfényben, és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé kap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amivel harapni akartak, nem engedelmeskedett volna, és így az embert semmi bántódás nem érte.

Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előrejutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára, és úgy ment a tőz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

Odáig jutott nagyanya a mesében, és én még egyszer sem szóltam közbe, most azonban igazán félbe kellett szakítanom.

- Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem.

- Azt majd meghallod nemsokára - mondta nagyanya, és folytatta a történetet.

- Amikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és nyers mindenkivel szemben. Amikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú, hegyes botját, amely mindig a kezében volt, amikor a nyájat őrizte, és az idegen felé hajította.

A bot sivítva repült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott, és zúgva süvített el mellette, ki a mezőre.

Amikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam.

- Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban ügyet sem vetett kérdésemre, hanem folytatta az elbeszélést.

- Most odalépett az ember a pásztorhoz, és így szólt hozzá:

- Jó ember, segíts rajtam, és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született, és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, amelyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, amelyek nem ugrottak föl, és végül a botjára, amely nem akarta eltalálni: bizony megfélelmedett, és nem merte megtagadni az idegentől, amit kért.

- Végy csak, amennyi kell! - mondta.

A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem hasábfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.

A pásztor jól látta ezt, és azért újból biztatta:

- Végy csak, amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgysem tud tűzet vinni magával.

Az ember azonban lehajolt, puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból, és a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, amikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna. Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét.

- Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?

- Mindjárt meghallod - mondta nagyanya, és folytatta a történetet.

- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, nagyon elcsodálkozott:

- Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget?

Visszahívta az idegent, és ezt kérdezte tőle:

- Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?

Erre az idegen így felelt:  

- Én nem mondhatom meg néked, ha magad nem látod! - Azzal továbbsietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson, és felmelegítse feleségét és a kisdedet.

A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utánament, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.

Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban fekszik a felesége és a gyermeke, és ott semmi más nincs, csak hideg, sivár kőfal.

A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban, és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult, és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a zsákját, elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek, és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.

De alighogy megmutatta, hogy az ő keblében is érző szív dobog, a szeme egyszerre fölnyílt, és olyat látott, amit eddig nem láthatott, és olyat hallott, amit eddig nem hallhatott.

Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte, és mindegyik hangosan énekli, hogy ma született a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.

Most aztán megértette a pásztor, hogy miért volt aznap éjszaka minden olyan vidám, és miért nem akart rosszat tenni senki sem.

De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Bent ültek a barlangban, kint ültek a hegyen, és fent lebegtek az égben. Csapatostul jöttek-mentek, de mindannyiszor megálltak, és megnézték egy pillanatra a kisdedet.

Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha nem tapasztalt. Úgy megörült, hogy felnyílt a szeme, térdre borult, és úgy adott hálát az Istennek.

Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt:

- És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.

Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám:

- Emlékezz erre vissza, mert ez olyan igaz, mint ahogy én látlak téged, és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét.