Egyedül ültem le olvasni a parkba,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ, ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,

Elém állt egy kisfiú, izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében;

Felhevülten így szólt: "Néni, ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot.

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.

Uram, ma lettem nyolcvanéves,

Túl gyorsan múltak el az évek.

Még oly sokat szeretnék tenni,

Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

A pár kis tervem, mi még lenne,

Ha tán több időt igényelne,

S egy év nem lenne elegendő,

Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

Jó lenne még sokat utazni,

Újabb helyeket látogatni,

Halálom perce még tán várhat,

Megérhetném a nyolcvanhármat?

Uram, Te látod a világot,

Gyorsan jönnek a változások,

Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,

Esetleg lehetnék nyolcvannégy?

Pár évvel a nagy háború után

Vettem egy kutyát a sintértelepen.

Mikor a ketrecéből kiengedték

Csak futott körbe-körbe, sebesen,

Mint aki nem hiszi, hogy szabadul.

Majd leült s üvölteni kezdett vadul.

Üvöltött fájdalmat és szabadságot.

Harapást, bocsánatot, haragot

S kétségbeesve üvöltöttek hozzá

a rács mögött bent maradt rabok.

Üvöltötték a kínt, a bűzt, a rácsot,

a halálfélelmet, hogy iszonyú

a drót, ami a bőrükbe vágott

s az életüket, mi oly szomorú.

Láthatok búsulni mást

S ne érezném bánatát?

Láthatok-e szenvedőt,

Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,

Bánatát ne osszam én?

Apa síró kisfiát

Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,

Míg szorong, sír magzata?

Nem, nem, ó, ez nem lehet,

Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,

Hallva, hogy egy csöpp madár

Bútól, gondtól sújtva zeng,

S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,

S enyhít szíve bánatán?

Hogyha téged nagy öröm ért

És felvidult újra lelked

Eljöttem én a kedvedért

És együtt örültem véled

De ha bánatos lesz szíved

És a fájdalmad feléled

Én leszek ott újra néked

Hogy, vigasztaljalak téged

Ha megkapod, mire vágytál

És már új célok vezetnek

Nekem mindent elmondhatnál

Akkor is, ha más nem ért meg

Hogyha olyan bűnt követsz el

Ami megbocsájthatatlan

Én akkor is ott leszek majd

Foghatod a kezem bátran

Nem érdekel, mit csináltál,

Hisz jól tudom, már megbántad

Ha mindenki kővel dobál

Én mégis karomba zárlak

Hogyha néha rossz napod van

De nekem sem ,,úgy jött össze"

Én félre húzódok inkább

Csak tombold ki magadat, te

Mert utána tudom belül

Elcsitul a vihar benned

Az arcodra mosoly derül

S kinyílik újra a lelked

Türelmesen kivárom én

És ha kérded, mért csinálom,

Nem tudom, csak annyit mondok

Te vagy a legjobb barátom.

Az én Barátom velem van mikor utam járom,

Mikor döntés előtt, megtorpanok, csak állok.

Mikor gödrökkel teli járáson kell átkelnem,

Az én Barátom mellettem van, együtt jár velem.

Mikor a bú sötét veremébe esek, nem hiszitek,

De Ő már ott vár lent engem, "Gyere, én segítek!"

Ő, az én drága Barátom.

Az én Barátomból csak egy van e világon,

Egy mindenki számára, de mégis engem választott.

Kezem nekem fogja, léptem Ő kíséri végig,

Szavával Ő nyitja az élet kapuját felém ki.

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Magára maradt. Szép napoknak vége.

Keserves, árva lesz az öregsége.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik.

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.