Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Téli szellők fújjatok csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni, s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni;
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i
metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen
negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember
fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a
csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és
egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna.

Nemrégiben egy magyar és egy japán cég nyolcevezős versenyt rendezett a Dunán. A verseny előtt mindkét csapat keményen edzett, hogy a lehető legjobb teljesítményt érjék el. Mikor eljött a nagy nap mindkét csapat tagjai nagyon jó formában voltak, mégis a japánok nyertek 1 km-es előnnyel. A vereség igen érzékenyen érintette a magyar csapatot, teljesen mélypontra kerültek.

A felső vezetés úgy döntött, feltétlenül kideríti a megsemmisítő vereség okát, ezért rögtön alkottak is egy team-et, akik ezen a projekten dolgoztak.

Jön a tavasz, arconlegyint;
azt mondja, hogy eljön megint.
Elhiszem egy szavára.

Jól látom a régi törpét;
fényesíti a fák törzsét,
üvegszál a szakálla:

csillog a nap rajta szépen:
dörgölő-rongy a kezében
fontoskodva körbejár.

Lépj be vándor, a lelkembe,
egész határ fogad benne,
völgyi erdők zöldje vár.

Ki látott már havon zöldet,
bálnaháton rengni földet,
szörnyetegnek orrlikában,
égbelengő tarajában
cseréptetős házat állni,
füst fölött a lángot szállni?

Körbe-körbe táncot lejtünk,
nagyranőttünk, aprók lettünk:
mókus lendül, holt ág roppan,
vadvíz csörög az árokban,
és a tündér úgy mint régen,
hátunk mögött fut a réten,
sebesebben, tarkábban.

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod:
A férfié: mindenről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi-akár bölcs, vagy csizmavarga-
a világot dolgokká széthabarja,
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.