Az ember és a méhek kapcsolata a történelem előtti időkig nyúlik vissza. A méhek termékeinek emberi hasznosítása egyidős az emberrel. Az ember a "megpróbálni és tévedni" egyszerű módszerével hamar felismerte a méhlakás jelentőségét. A mézgyűjtést már egy 20 000 éves spanyolországi sziklarajzon is láthatunk. A Cromagnoni ősember sziklarajza az Arana barlangban (Spanyolország). A rajz egy lányt ábrázol, aki méhektől körüldöngve lépesmézet szed egy üregből. A történelem előtti idők embere az egész lépet elfogyasztotta, a petéket és a lárvákat is.

A méz a kőkorszak óta nemcsak édesítőszer, hanem különleges kultikus jelentőséggel is bír. Esküvői ünnepségeken, temetéseknél, varázslásoknál tartósító- és fertőtlenítő szerként egyaránt használták és a méz fontos gyógyszer-alapanyag is volt. Az asszírok egyik ékírásos táblája mézzel készült gyógyszerek receptjeit hagyta ránk, bizonyítva a méz akkori felhasználását. Az ókori Egyiptomban jelentős volt a méhészkedés, amit a templomi domborművek is bizonyítanak. Egy tébai sírkövön méhkas ismerhető el. A piramisokban mézet és mézes süteményt találtak. Nagyobb számban ismertek méhviaszból készült szobrocskák is. A balzsamozáshoz az egyiptomi orvosok és papok méhészeti termékeket (méz, viasz, propolisz) is felhasználtak.

Az Ószövetségben szó van a méhek gondozásáról, a méhcsaládok nap és eső elleni védelméről, a füstölésről és a méz kinyeréséről. Törvény írta elő azt, hogy a kasokat a városfalon kívül kell elhelyezni, és hogy a rajt a méhész idegen területről is elhozhatja. Ha azonban nem keresi, akkor a raj a föld birtokosának tulajdonába megy át. Méhész perekben - kivételesen - még a nők tanúvallomását is el lehetett fogadni.

A méz a zsidók felfogásában a bőséget, a jólétet jelképezte. Az újszülötteknek mézes vajjal kenték be a száját, hogy szépek és gazdagok legyenek. A zsidók szerelmi erőt is tulajdonítottak a méznek, amit bizonyít a Bibliában található szerelmes versek gyűjteménye, az Énekek éneke.

A mézet balzsamozásra is használták. Arisztobolosz túlélte az egyiptomi harcokat, de amikor sikerrel eltelve hazatért, útközben méreggel megölték. Holttestét mézbe ágyazva szállították haza Judeába. Heródes király a feleségét, Mariannát halála után hét évig mézes teknőben tartotta, hogy megőrizze szépségét.

Ibn Sina, azaz Avicenna írásából tudjuk, hogy az egész arab világ a mézet kiváló orvosságnak ismerte el. A világutazó Ibn Battuta a mézbornak (kókusztejjel elegyítve) és egy tengeri halnak rendkívüli potencianövelő hatását tapasztalta. Ezt a táplálékot fogyasztva négy hites feleségét és egy-egy ágyasát 18 hónapon át naponta rendkívüli élményben részesítette. Az ősi kínai kultúrában a méz fontos gyógyszernek számított. Egy kb. 3700 éves orvosi mű (Nü-ci-hiang) tanácsolja azt, hogy porított ginseng-gyökeret mézzel keverjünk össze, és azt rendszeresen fogyasszuk - ettől hosszú lesz az életünk.

Belső-Ázsiában a Stein Aurél által feltárt asztanai temető egyik aknasírja falfestményén méhkaptárt és méheket láthatunk. Az ótörök nyelvben a méhet "meh"-nek, a mézet "mer"-nek nevezik. A méhészettel együtt járt a mézsör, a mézbor és a mézeskalács-készítés. Az ételeknek mézzel való édesítése egész Eurázsiában az őskortól szinte napjainkig megmaradt.

Az ókori görögök sokat foglalkoztak a méhekkel és a méhészeti termékekkel. Homérosz vakságát a kortársai méhszúrásnak tulajdonították. Az Iliász és Odüsszeia eposzokban a mézet az istenek ajándékának tartották, úgy gondolták, hogy a virág nektárját, melyet a méhek gyűjtenek, az istenek éjjel hullajtják alá. Hippokrátész mézzel is gyógyított. A méh pedig a szorgalmat, a háziasságot, a takarékosságot, a jótékonyságot, a bátorságot, a kitartást, az éberséget és az ügyességet jelképezte.

Rómában ie. 171-ben nyílt meg a süteményesek piaca, a forum cupenidis. Cato felsorolta az ott található édességeket, amelyek között remek mézeskalácsok is voltak. A császárság korában úgy illett, hogy a nagy lakomákon a második tálalóasztalon legyen lépesméz, mézzel sütött kalács és többféle, mézzel tartósított gyümölcs, jegyezte fel Martialis, Plinius és Varro. A rómaiak mézbort, a kelták a mézsört készítették. A rómaiak sok viaszt használtak fel a viasztáblákhoz, amelyekre írtak, valamint gyertyák, fáklyák készítéséhez, nedvesség elleni szigetelésre és a házi istenek szobraihoz.

Aquincumban (a mai Óbuda területén) az ásatások során olyan piros és szürke negatív cserépformákat találtak, amelyek segítségével mézeskalácsot készítettek. Ennek a tevékenységnek az alapja a hatásos méhészkedés volt. A méhészeti ismereteket a rómaiak átadhatták a keltáknak és a germán törzseknek, azok pedig az avaroknak majd a szlávoknak. A méhészkedést a Kárpát-medencébe érkező magyarok tovább folytatták. A római birodalom hanyatlása és bukása károsan hatott a méhészkedésre. A birodalmat megdöntő barbár népek a klasszikus görög és római tudást nem ismerték.
A méz és a méhészet a középkori Magyarországon

A méhészet őseink kialakulásának helyén és idején Eurázsiában rég elterjedt foglalkozási ág volt, a méh és a méz szavak egyaránt megvannak a kínai és a török nyelvekben. Kínai Évkönyvek szerint a kínaiak négyezer éve méhészkednek, de a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is ismert mesterség volt a méhészet. A honfoglalás után a keresztény hit elterjedésével egyre nagyobb szükség lett a méhviaszból való gyertyára, így írásos emlékünk a méhészetről már Szent István korából származik. 1019-ben Szent István a zalavári adományozólevélben meghagyja, hogy az apátságot méhészetében senki se háborgathassa és az apátságnak évenként tizenkét font méhviasz jár.

A középkorban az igények növekedésével párhuzamosan a méhészkedés ismét fejlődésnek indult. Mátyás király idejében az egy főre eső méz- és viaszfogyasztás jóval nagyobb volt mint most, mégis sok jutott exportra. A környező országokat magyar mézzel, mézeskaláccsal, mézsörel és viasszal honi kereskedőink látták el.

A méhészkedést különféle törvények védték, a visszaéléseket a helyi igazságszolgáltatás torolta meg, néha igen-igen szigorúan. 1556-ban egy tolvajt félmeztelenre vetkőztettek és büntetésképpen fejére borították az ellopott méhekkel teli kaptárt. 1569-ben Bártfa város évkönyvében feljegyezték azt, hogy egy Mutter Anna nevű asszonyt máglyán megégettek "méheknek élelmükből való kifosztása és megrontása" miatt.

A XVI. Századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. A reformáció terjedése jelentősen csökkentette a viasz iránti keresletet, mert a protestáns templomokban nem volt szükség gyertyákra, ezenkívül új világítóanyagok - olaj, sztearin, paraffin - kezdtek elterjedni. Európában egyre több cukorfinomító épült, a kereskedők egyre nagyobb mennyiségben hozták be az országba a nádcukrot.

Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak. 1775-ben pedig végleg eltörölte a méhtizedet. 1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított és a legkülönbözőbb módokon támogatta a méhészet fejlesztését Intézkedéseivel el is érte azt, hogy a méhészet új erőre kapjon. Az 1797-ben Keszthelyen a Festetich György által alapított Georgikonban kötelezővé tették a méhészet oktatását.