A látnokok szempontja
Az elragadtatás olyan kérdést tesz fel a tudománynak, amelyre annak nincsen meg a megfelelő válasza. Megállapítja a konvergenciákat, de nem magyarázza meg. Elér egy küszöböt, egy határt, amit nem lép át. A látnokok viszont gyorsan átlépik ezt a határt. Számukra a jelenés egyszerű. Látják a Szent Szüzet, és ez boldoggá teszi őket, olyan boldogsággal, amelynek semmi köze egy mesterséges paradicsomhoz, hanem ott hagyja őket az élet szintjén, orvosolja hibáikat, és buzdítja a bennük lévő jót.
Az a magyarázat, amit ők ajánlanak, naivnak tűnik. Mégis ez a legösszefüggőbb és legkielégítőbb. Találkozásuk Istennel a hit éjszakáján jelentős találkozásnak bizonyul: Szűz Mária, Isten bizalmas küldötte, adományként jelenik meg nekik, s ez megerősíti Istennel és az emberekkel való kapcsolatukat. Ez a titka hitelességüknek, annyi mindennapi nehézségnek ellenállni tudó nemeslelkűségüknek, amelyet, úgy látszik, hogy nem vesznek észre.

Az időtartam szempontja
A Szent Szűz nem úgy jelenik meg nekik, mint egy űrhajó, amely egy másik világból jött. Ebben az esetben a jelenlévő személyek is látnák. A jelenés tehát lehet testi. De ennek a testnek a távolsága nem mérhető kilométerekkel, sem fényévekkel, sem más térbeli távolsággal, hanem az időtartam természetével. A Szent Szűz Isten időtartamához, az örökkévalósághoz tartozik. Ez nem olyan, mint az idő, amely mozgó egymásra következés, ahol minden pillanat eltünteti a másikat, örökös pusztulásra ítélve, amit csak az emlékezet enyhít pillanatnyilag. Ez egyidejű időtartam, amely mindent összegyűjt a teljességben.

A hogyan
Hogyan jelenhet meg egy olyan emberi személy, aki ehhez a heterogén időtartamhoz tartozik, testileg a mienkben? Hogyan léphet kapcsolatba ez a tér-örökkévalóság, a magának Istennek az időtartamában való részvétel, a mi világegyetemünk tér-idejével?
Ez csak egyetlen értelemben lehetséges, mert Isten időtartama magában foglalja a miénket. A probléma kulcsa eben a transzcendentális időtartamban van, amit mi nem értünk meg.
Mi itt egy olyan misztériumot érintünk és írunk körül, amely túlmegy a tudomány lineáris, igazolható és ellenőrizhető következtetésein. Mert noha van tapasztalatunk az időről (nagyon zavarba ejtő, de reális), nincs semmi tapasztalatunk az örökkévalóságról: annyira nincs, hogy nehéz nekünk szédülés nélkül szemlélni, ez az ismeretlen annyira meghaladja értelmünket. Képzeletünk eltéved, ha meg akarja ragadni. Úgy tekinti az örökkévalóságot, mint a halált, noha élet: mint megmerevedett létezést, noha nagy bőség: mint végtelen menekülést, noha pihenés: mint börtönt, noha mindenütt jelenvalóság, és így tovább. Röviden, míg a folyamatos idő paradox módon meghosszabbítja a hiányokat, az aggodalmakat, az összezúzott állapotokat, a szenvedéseket, és olyan gyorsan megsemmisíti a tökéletes pillanatokat: az örökkévalóság kiteljesít mindent, ami értékes és mindent, ami örömmel tölt el. Megőrzi az élet legjobb pillanatai közül a legértékesebbet és a legmélyebbet. Az örökkévalóság fel fogja fedni annak a legalapvetőbb alapjait, aminek csak a fokozatosan eltűnő felszínét élveztük, és magát Istent, aki ez az alap. Ami pedig fennmarad az olyan időben is, mint az örökkévalóság, az a szeretet. Maga Isten a Szeretet. Így a Szeretet, Isten Fia, emberi életében megjelent a jászolban és a Kereszten, hiánytalanul megmarad az égben, mint ahogy a szentek jól észlelik. Ezek az események fennmaradnak, mint saját maguk, az örökkévalóság kiteljesíti őket. Nem mondom ki a hagyományos meghatározást, vagyis hogy úgy maradnak meg, ahogy az örökkévalóság megváltoztatja őket. Mert ez nem változás, nem metamorfózis, hanem a legjobbnak a megmaradása, megnyilvánulása és kiteljesedése, amely itt lent a felszín alá volt rejtve. Így a jászol és a kereszt a hívők számára van, egyáltalán nem a múlt felidézésem, hanem a Jézus Krisztusban beteljesedett jelen, mindig ugyanaz, tegnap, ma, örökké.
Röviden, az örökkévalóság eljuttat Istenben valami mélyebbhez, mint az időnek az a megállása, amit Lamartine kívánt:

"Ó, idő, függeszd fel a repülésedet,
és ti, kedvező órák,
függesszétek fel futásotokat.
Hadd élvezzük
gyors örömeit
legszebb napjainknak."

Az örökkévalóság nem függeszti fel az időt, hanem eljuttat magának az időnek a gyökeréhez. Annak a legutolsó mértéke. Így szünteti meg a fokozatos eltűnést és a változandóságot, hogy megőrizze a legjobbat. Az örökkévalóság magának Istennek az időtartama, aki egyedül töltheti be megfelelően az emberi szívet.
A hívők eljutnak Máriához, aki Istenben él, és így magához Istenhez, a jelenésen, ezen a meghatározott jelen keresztül. Az alapvető közeledés minden imájukban benne van a hit éjjelén. Amit az eksztázis speciálisan hozzátesz ehhez a személyes találkozáshoz, az az, hogy Mária láthatóvá és konkréttá válik, mint az anya teljesen normális jelenléte gyermeki számára.
Ez a kapcsolat látható és pillanatnyi. Eltörli a környezet észlelését, ahogy az ébredés eltörli az álmot. Mária jelenléte átmenetileg megszünteti a közönséges látható világot, ahogy a reálisabb kiszorítja helyéről a kevésbé reálisat. S mivel ez számukra sokkal nyilvánvalóbb realitás, mellette a többi árnyéknak tűnik.
Így jobban megértjük, hogy a jelenés észlelése miért nem közönséges és mechanikus típusú. Így megerősíthető az a hipotézis, amely szerint ez a személytől személyhez szóló kapcsolat szellemibb, közvetlenebb, bensőségesebb módon történik. A látnokok közeledése Isten időtartamához eltörli a mért idő érzékelését is. Nem tudják megbecsülni egyik jelenés időtartamát sem. A távolság a Szűzanya és a látnokok között nem térbeli, hanem időtartambeli természetű. Ez az egyik jó jele ennek a közös kapcsolatnak, a Szűzanyával való misztikus találkozásnak.