Advent 2. vasárnapja

Advent 1. vasárnapja

 1.           Mint forró sóhaj,
             Elhaló bús jaj
             Kél halk énekünk.
             Sötétben járunk,
             Hajnalra várunk:
             Jöjj el, Istenünk!

2.           Választott néped
             Így sírt föl Érted,
             Nyögve bús igát.
             Ősszülők lelke
             Várta, epedte
             Isten egy Fiát.

3.           A bűn úr most is;
             Gyötör is, foszt is.

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség!

NAGYMAMÁNAK!





A nagymama egy egész más Világ,
Ő gazdagabb lesz azzal, hogyha ad!
Szíve csodás mesékkel van tele,
és nem bolondít,- andalít vele.

Ha rossz vagyok a homlokát a bú
átfutja, aztán volt nincs háború.
O úgy szeret, hogy hozza fogható
ember nem lehet, csak is varázsló!

Ha könnyem buggyan, lecsókolja Ő ,
barmikor hívom, frissen jón elő.
Játszani velem minden percben kész,
Ezert szeretem, ennyi az egész!

/ismeretlen szerző/

Anyáknapjára.





Nagyon rég volt, mikor anyám
Az ágyam felé hajolt
És mosolyát szórva reám,
szép altatódalt dalolt.

E kis dal is, mint minden szó,
Imádság volt az ajkán,
Mellyel érettem zörgetett...
az Istennek ajtaján.

S ma, hogy eszembe jut újra
A sok elnémult csata,
Letérdelek és folytatom...
Ahol ő abbahagyta.

De a könny és öröm között,
csak suttogom ez imát:
ezerszer köszönöm, Uram,
őt, a legdrágább anyát!

/számomra ismeretlen szerző/

Kosztolányi Dezső: Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.