Gerzsenyi Sándor - A hegyek

Uram, a hegyeid kacagnak,
hangosan hahotáznak rajtunk,
parányokon, porszem ember-hangyákon.
Hegyet játszunk mi egymás ellen,
apró játékszerek hegyeid tövében.
Szavainkat folyóknak véljük,
mennydörgésnek szívünk vad kopogását,
haragunkat vulkánnak hisszük,
mi, porszemek, valódi hegyeid tövén.
A hegyek hatalmas torkával
hahotázol felettünk, Uram...

Az öreg szív is melegít.
Forró lehet, mint a kályha,
ha a szeretet melegét,
egy másik szívben megtalálja.
S tán az élet rejtelmeit
ismeri már, régen tudja,
ám a szívben őrzött titkot,
valójában most tanulja.
Mint egy hosszú vihar után,
mikor kisimul a tenger,
úgy tisztul meg öreg lelke,
ha egy érző szívet meglel.
Nem is vágyik többé másra,
csak lelkéből többet adni,
s a szeretet áramában
minél tovább ott maradni…

   Istenünk, a  te igédet  egy  napon túl  veszélyesnek  érezte a  világ,  és
   átformálta azt. Átformált  igédet a magunk  kényeiméhez igazítottuk,  hogy
   kellemes hajlékunkká  váljék. Ki  ismeri még  szavad ősi  erejét és  igazi
   rendeltetését? Ki mondja el  azt ismét? Ó Istenünk,  elhalkult volna a  te
   szavad? Küldj nekünk prófétákat!

Uram, szeretném én is kérni szabadításodnak erejét, hogy szívemet te oldozd fel az óemberi szolgaságokból, hogy megkötöző terheimből hozzád menekülhessek, hiszen megnyugvást és felszabadulást nálad nyerhet a lelkem. Ámen.

   Urunk,  megszégyenülten   állunk  előtted,   mert  megosztottuk   egyetlen
   egyházadat. Mindenki  úgy véli,  hogy úgy  kell hinnie  és élnie,  ahogyan
   őseitől örökségként  kapta. Bocsásd  meg,  hogy az  igazság  megvallásában
   sokszor  kemények  és  szeretetlenek  voltunk,  hogy  hagyományaink  miatt
   megosztottak vagyunk és nem értjük meg egymást.