ZSOLT. 103.1-2. "ÁLDJAD ÉN LELKEM AZ URAT ÉS EL NE FELEDKEZZÉL SEMMI JÓTÉTEMÉNYÉRŐL! A felolvasott Igében a zsoltáríró mintegy unszolja a lelkét, hogy nyíljék meg Istent dicsérő hálaadásra, az Úr előtt! Nem azt mondja, hogy áldjad én ajkam az Urat, hanem így: “Áldjad, én lelkem az Urat, és egész bensőm az őszent nevét”. A hálaadás nemcsak azt jelenti, hogy összekulcsolom a két kezemet, és köszönetet rebegek. Több annál: magatartás, az egész bensőmet átjáró lelki melegség, a szív hőmérséklete - amit ha az ember azután köszönet formájában ki akar fejezni, úgy érzi, hogy csak nagyon kis töredéke fér bele a kimondott szavakba! Az ajándékul kapott jótétemények láttán telik meg a szív hálával. Idézzük hát föl emlékezetünkben azokat az isteni jótéteményeket, amelyektől mindnyájunk szívében meggyúlhat a hálaáldozat annak az Úrnak a magasztalására, aki idáig vezetett bennünket! A múló percek is unszolnak, még mielőtt lepereg a nagy homokórán, ami hátra van: “Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.”
Van egy keleti monda, amely két angyalról beszél. Az egyik a könyörgés, a másik a hálaadás angyala volt. Mindkettőnek az volt a feladata, hogy összegyűjtsék az emberek imádságait a földön és fölvigyék Istenhez. Mindkettőkezében egy kosár volt erre a célra. A könyörgés angyalának csakhamar megtelt a kosara úgy, hogy már alig bírta vinni, a hálaadás angyaláé pedig majdnem üres maradt. Sajnos nemcsak a mondában van így, hanem a valóságban is így van ez! A te ajkadon is, meg az én ajkamon is, ugye, sokkal több kérés, könyörgés hangzik el, mint hálaadás! Azt mondja Spurgeon, a híres angol evangélizátor, hogy a könyörgés és a hálaadás úgy tartoznak együvé, mint a szájnak a két ajka. A kettőegyütt olyan, mint két harang, amelyeknek az összhangja hangzik kedvesen Isten fülében