Ha vége már a szerelemnek,

úgy érzed, nem vezet ki út.

Ne irts szívedből a szeretetet,

mert lényed poklok kínjára jut.

Lásd: a világ örömtől duzzadó;

földoboghat szíved, ha jő a kikelet.

Óh, pompázó évszak, tavaszt fakasztó.

Apró csodákkal tarkított szeretet.

A szív mindent megun, a szerelmet is.

A tél ridegsége alatt fagyosan dobban.

Új tavasszal, új életre kelt melege is,

mellkasodban új rügyként pattan.

Új szerelemre vágyik, új lángra gyúl.

Elnyomnád ez érzést szívedből talán?

De nem rajtad áll ez jön gyanútlanul,

sodor magával, mint csendes folyami ár.

Keresd a szíved új tavaszát!

Fogd fel vágyaid rezzenéseit!

Bizton nyerhetsz még csatát,

csak hallgasd szíved érveléseit!

Inkább bátorítsd, s ha könnyed fakad,

rejtsd el a világ szeme elől!

Sírd ki bánatod, örömöd egymagad,

ne tágíts soha boldogságod mellől!

Ne nyomd el sosem az érzéseid;

mert ezzel megölöd önön magad.

Sorsodon ez semmit sem segít,

mindössze bánatod mélyebbről fakad.

És nem hiányzik azt hiszem,

napod árnyékold, élted összetörd.

Kell, hogy élj, magadért, értem,

és az én életem tovább gyötörd.

Mert nekem sem kell már az élet,

ha nincs ki percenként velem pöröl,

Utána nem súgja fülembe a szépet.

A napom úgy már csak sírgödör.

Kell, hogy bánts, kínozz, gyalázz,

becézz, simogass, csókolj, szeress,

hogy itt legyél velem legalább,

és tiszta szerelemből lehessek veled.

Kópis Eta

Folyóparti emlék

Emlékszem még a szép napokra.

Ugye emlékszel te is kedvesem?

A puha föveny talpunk simogatta.

Ballagtunk összekarolva, csendesen.

A folyó forrt a napsugártól.

A nagy hőségtől álomba szenderült.

Égtünk, izzottunk a perzselő vágytól,

szívünk, lelkünk lángolva felhevült.

Kezed kezemben, ajkad ajkamon.

Remegő tested gyöngén hozzám simult.

Az egész olyan volt, mint egy álom,

s sajnos nem volt egyéb, ez be is bizonyult.

A nap éget és én a parton járok.

A vén folyó, mint akkor volt; oly szelíd,

de nem küld felém mást, csak régi álmot.

S néhány boldog napunk fájó emlékeit.

A víz tükre sima és enyhén bodrozó,

tajtéknak, habnak nincs nyoma.

Eltűnt, odalett a szerelmünket hordozó

nyarunknak fényes korszaka.

Az árva füzek lehajló gyönge ága

rejti még ma is parányi, apró titkaink.

Oly jó; nem vesztünk bele a város zajába,

Igaz szétágaztak rég, s tovafutottak útjaink.

Egyszer talán majd életünk alkonyán

összefut még a sorsunk gyorsvonata.

És ekkor könnyed fecsegésünk nyomán

visszatér átélt emlékeink boldog pillanata.

Kópis Eta

Mért gondolom azt? 

Mért gondolom azt,

hogy enyém a világ,

hogy rám mosolyog

kertekben a kis virág,

hogy búm, bajom

régen messze szállt,

s, hogy az élet

csodás – mesevilág?

Itt tartom karomban

a bajt – a bánatot.

Amely még nem rég

velőmig áthatott.

De viruló bájodnak

mosolya, kedélye

felkap és elsodor

pajzán szenvedélye.

Úgy tört rám ajkadnak

zengő kacagása,

ahogyan kis méh száll

a nyíló akácra.

Élvezni rámlehelte

minden csókját.

Hallgattam eltúlzott,

de csodás bókját.

Szerethet-e még a szív?

Már nem is tudom.

Indulhatok-e én

még ezen az úton?

Hisz hajtincseim már

igen deresülnek.

Fülembe nótát

már dehogy hegedülnek.

Kópis Eta

Csendben sírom hát el … 

Fellángolt húrjain szívemnek

csitulni kell ez új szerelemnek.

Csendben sírom hát el bánatom.

Szántja lelkem a kór, a fájdalom.

Szavad a mézes nektárként csepegő.

Rövidre szabott lett általa az idő.

Csendben sírom el bánatom,

fejem lehajtva, vállamon.

A mi szerelmünk nem lehetett más,

csak kérész életű, csupán „Tiszavirág.”

Egyetlen egyszer sem mondtad nekem,

hogy kell, hiányzik ez a szerelem.

Csendben sírom hát el bánatom.

Tanultam megint saját káromon.

Úgy látszik kevés a tanulópénz -

- nekem míg élek sem lesz elég.

Csendben kisírom szívem búját.

Nem tudom eztán hogy lesz tovább.

Nem kell már csókja senkinek soha,

számon a csók íze keserű áfonya.

Csendben sírok majd egyre tovább.

Isten áldjon drága barát.

Áldjon meg, kívánom legyen veled.

Éltedet kísérje a nagy szeretet,

Családod körében légy majd boldog.

Ígérem, utánad már „sosem” sírok.

Kópis Eta

Új szerelem

Elhervadt a nyárnak virága

Deresre váltak hajam tincsei,

egy új szerelem tört le rám,

őszes koromnak borús hajnalán.

Minden nemesség, víggá változott,

bún, keserven, némaságom távozott.

Tűz és villám cikázta járta át

Szívemnek, lelkemnek átkos zegzugát.

Ragyogni velem ősi csillagom.

Tündökölni lenyugvó szép napom.

Mások bánata már nem gyötör,

kísért tevéled a kéj és gyönyör.

Szeretsz, óh, szeretsz kedvesem,

neked is kell és jó ez a szerelem?

Most nálunk őszben s télben kél tavasz.

Rügyezz szerelmünk lombtalan fák alatt.

S ha kései is már ez a tánc,

bőrünkön szánt, s barázdál a ránc,

elfáradt szívünk mégis érzeleg,

s ez érzelembe testünk, lelkünk remeg.

Ami kerülgettem, hát te vagy nekem;

A forró kása; - óh, boldog kedvesem.

Ha meg is égetem véled magam

e röpke örömért nem lehet rossz szavam.