De jó ha olykor …

Tündérkert szívem közepén

a föld, az áldott anyaföld,

hol sorsom nagy részét éltem én.

Minden porszem ideláncol,

bár kíváncsiságom néha felkapott

s más tájra sodort szele.

De hazavezettek emlékeim

kalandos útjaim berkein.

Nem feledhetem gyermekkorom

csokorba kötött színes világát.

Az ébredő tavasz cseppenő akácvirágát.

azt az álmot, mely tőled távol

édes illatod hozta el nekem.

Mindig hazavárt és hívott …

Jöjj, várlak … jöjj vissza hozzám …

Jöjj hálátlan …, hűtelen gyermekem!

Ha teljes valómban nem is mindig,

De lélekben igenis itt éltem

ezen a csodával hímezett tájon.

És itt talál majd rám halálom.

A föld, a drága szülőföld

itt karolja át hantjával éltemet;

búmmal, bánatommal, ha mélyébe

öröklétem reményével süppedek.

Szamos-parti csendes kis falum,

de sok boldog percet hagytam nálad én

a vén folyóra boruló árva-füzesek alatt

s fövényes partjain meredező

varjúzsivalyos sudár jegenyék tövén.

Az ingoványos föld, amely a Holt-Szamost ölelte át

de sokszor hozta büszkén felém

az érintetlenség összes aranyát.

A parti füzes kelleme,

ma is mint zsenge szűz.

Üde és hamvas. Nem emészti a szenny, a bűz.

Pihenni vágyom hűvös rejtekén.

Kizárni minden civilizált zajt, zenét.

Hallgatni tücsökhegedűt,

s ezernyi madár énekét.

Visszatérni a régi szép időkhöz

ahol a múltam feldereng.

De jó is, ha olykor az ember sorsán elmereng