Szerelmemnek

Mint az este csendet ereszt le a tájra,
Megered hűs ajkad csábos csobogása.
Éjfényű hangod zúg réveteg fülembe,
S ringat hű álmomban békítő öledbe.

Testeden az este lágyan körül esve,
Bársonyos árnyhálót von puha kebledre.
E bársonyok közt árván kivillan bokád,
Fekszel, s lényedet lelked fénye hatja át.

Ártatlan valód ősi anyatermészet,
S tested a föld, melyből az élet ered meg.
Legyek én a víz, mely öntözi e talajt,
S tápláló humusz, melyből gyümölcsöd fakad!

Szeretlek ó nagyon, sejtedig szeretlek,
Érzem, megáll vérem, s eredben ered meg.
Befutja szép tested ágas-dús vérkörét,
Remegve járja be zsibongó rejtekét.

Szemed bús árnyai halkan felröpülnek,
Szemed csillaghalma új csillagot szül meg.
Csak hagyd így csillagod, csak maradj így szépen,
S szemed éjtüzében halkan elenyészem.

Oly jó érzés ez, végre egy vagyok veled,
Lelkem lelked méhének hű magzata lett.
Benőtted éltem, de te sem menekülsz meg,
Lelkem börtönébe örökre száműzlek.

S hol áldnak lábaid földet e világon,
Ott ülök majd mosolyra nyíló virágon,
Ott őrzöm, mint pásztor az éjjeli lángot,
Megfáradt lényedet, elnyugodott álmod.

Betakarom tested égő szerelemmel,
Lelked tűz lelkemmel, s minden melegemmel,
S mint az este csendet ereszt le a tájra,
Elandalít ajkam óvó suttogása.

hj