VIHAR

Zizeg a fű és reped a göröngy a lábam alatt. A nap könyörtelen, s tűzsugarai az utolsó csepp nedűt is kiszippantják a növényekből, s milliónyi darabra porlasztják a rögöket..

Száraz ágakba botlok, jómagam is már hosszú ideje éltető eső után sóvárgok. Ám alig érek eső utáni fohászom végére, és méltatlankodásom utolsó szavaihoz, mikor távolról alig hallható mennydörgést hallok.

Bár fülledt a levegő, merev a táj, mégis, mintha valami készülődne. S hamarosan dörög-morog az ég alján, villámlik a dombok mögött.

Az öles tölgyfák ringatóznak, hajladoznak a felkerekedő szélben, szinte nyúlnak az ég felé, hogy előre köszöntsék a zivatart. Egy-egy madár még gyorsan elénekel egy-két futamot, mielőtt menedékbe repül, hisz mindjárt lecsap a vihar.

Én is hálásan tekintek az ég felé, ahol hirtelen súlyos, sötét felhők gyülekeznek, várva, hogy terhüktől megszabaduljanak.

S imhol, csipp-csöpp, hull is az eső, majd zúdul, ömlik, a szél csapdossa, tereli, hol innen, hol onnan kergeti.

S a villám és a mennydörgés? Kérdés-felelet színjátékban leli örömét. Nyári színdarab ez a természetben, ami hamar véget is ér.

A Föld is fellélegzik, ködszerű párát lehel ki a fák közé. Ebben a misztikus, tejszerű ködben lépdelek immár boldogan, s szinte hallom, amint a föld visszaveszi azt, amit a nap sugarai elvettek tőle. Szívja magába a vizet, megtelik ismét minden élettel, erővel. Ki bánja a locspocsos füvet, amint a lábamat verdesi, vagy a sarat, ami a repedésekben összegyűlt. Már el is felejtettem a száraz, tikkadt napokat, és önfeledten szippantok a friss levegőben.