Micsoda ajándék!

  Már csak két nap volt hátra karácsonyig, 1997-ben, kint sűrű pelyhekben hullt a puha hó, s mialatt az ajándékokat csomagoltam szeretteimnek, magamnak valami különleges ajándékra

vágytam. Azokról a csodákról álmodoztam, amelyek gyerekkorom meséiben történtek.

  Amint ott üldögéltem a nappali csendjében, hirtelen egy halvány hangot hallottam a hatalmas üvegajtó felől, amelyik a terasz felé nyílt.

 „Mi az a kis teremtmény ott?”- csodálkoztam, míg a zajforrás felé mentem. Hiába próbálkoztam, nem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az a kis dolog az ajtó előtt. Patkányra emlékeztetett. De hát hogy lehetne patkány a házunk közelében? Sokkolva voltam még a gondolattól is, ezért felfegyverkeztem egy seprűvel, arra az esetre, ha közelharcra kerülne a sor, és lassan kinyitottam az ajtót. Ott láttam meg, hogy nincs ott más, mint egy csapzott, nagyon sovány, elhagyatott, kicsi fekete cica.

  Rémületemre, észrevettem, hogy nyakörv van a nyakán, ami olyan szoros volt, hogy már alig tudott lélegezni és azt a vékony kis hangot kiadni, amit meghallottam. Nyilvánvaló volt, hogy nem érte volna meg a reggelt, ha nem talál meg engem.

  „Bizonyára már volt tulajdonosa”-futott át az agyamon,” és valahogy sikerült megszöknie.”

Amint egyre nagyobb lett, a nyakörv is egyre szorosabbá vált. Nem is tudom leírni, hogy milyen gyorsan vettem le róla, könnyekkel a szememben, és felkaptam, mint egy gyereket. Nagy levegőt vett szegénykém, és hálásan nézett rám. Mindketten úgy éreztük, mintha már régóta jó barátok lettünk volna.

  „Ő az én különleges karácsonyi ajándékom” –ismertem fel lelkendezve, akiért valami jót tehettem, akiről gondoskodhattam. A Cilu, Nyekerce kettős nevet adtam neki, természetesen a Nyekerce csak kettőnk között hangzott el. Arra a napra és kis hangjára emlékeztetett, amikor megtaláltam, s olyan elesett volt.

Életemnek abban a szakaszában egyedül éltem, de ez a kicsiny cica teljesen megváltoztatta az életemet. Kiléptem a magányomból, s megtapasztalhattam egy kis állatka szeretetét. Ő a kezdetektől fogva úgy viselkedett, mintha mindig is hozzám és a lakásomhoz tartozott volna. Attól a naptól kezdve mindent megevett, amit adtam neki, s hamarosan egy gyönyörű, fénylő, ragyogó szőrű cicává változott. Meg vagyok győződve róla, hogy nincs hozzá foghatóan kecses cica a világon. A szomszédok szívét is hamar meghódította, és szívesen vigyáztak rá, amikor egy-két napra el kellett mennem otthonról. Bennfentesként ki-be sétált a lakásokba, s tisztaságával, igényességével kiemelkedett a többi cica közül. Pontosan emlékezett mindenkire, és mindenre. Nem ment oda mindenkihez hízelegni, egyénisége volt. Csak egy-két kedves szomszédot tüntetett ki figyelmével.

  A következő tíz év gyorsan elszállt. Minden karácsonykor kapott személyre szabott ajándékot, mint egy normális családtag. Vagy egy új párnát, amin aludhatott, vagy egy játékot, amivel játszhatott. Harmóniában és békében éltünk. Szabadságot tudtam adni neki, mert volt egy kis előkertem, és hatalmas teraszom. Csak enni jött be a lakásba, és amikor körülöttem akart lenni.

  De milyen is az élet! Mint egy mesében, egy pár nappal karácsony után, 2007-ben, elég későn álltam neki főzni másnapra. Sajnos elfelejtettem elzárni a villanytűzhelyt a lábos alatt, majd, mint aki jól végezte dolgát, elmentem aludni. Hamarosan az egész lakásban sűrű füst gomolygott. Cilu azonban a lakásban volt, és mintegy figyelmeztetésül, számtalanszor rám ugrott, és nyalogatta az arcomat. Szerencsére sikerült felébresztenie. Rémülten keltem fel, félig kábultan a füsttől. Gyorsan kinyitottam a terasz ajtót, hogy kiengedjem a cicát. Aztán a többi ablak jött, és a tűzhely a lábossal. Miután mindent elintéztem, visszarohantam a nagy teraszajtóhoz. Cilu ott állt az ajtóban, s rám várt. Nem ment ki addig, amíg én is nem álltam mellette a teraszon. Ezúttal én néztem rá hálásan.  Most Ő következett: megmentette az életemet.

Az eset persze hamar kitudódott, hiszen az ablakokból gomolygó füst elég feltűnő, nem lehet letagadni. De nem is volt szándékomban. Összefutott pár ember a szomszédos lakásokból, hogy kell-e segítség, nem kell-e a tűzoltókat hívni. De szerencsére megúsztuk.

Később, mikor minden elcsendesedett, elmeséltem Cilu hőstettét a környezetemben. Szájról szájra járt a történet, és Cilu komoly tiszteletet kapott. Mindenkinek volt kedves szava hozzá. Az is megtörtént, hogy amikor a kertben dolgoztam, az utcán elhaladó helyi emberek megkérdezték tőlem, hogy itt lakik-e az a kis cica, aki megmentett egy életet?

-„Igen- mondtam büszkén”. Az az én cicám volt, és én vagyok az, akinek megmentette az életét.

Megjelent a Reader's Digest magazinban.