Levél a fiókban.

Nővéremmel egy szobát osztottunk meg s egy íróasztal két végén görnyedtünk hosszú diákéveink alatt. Különösen az egyetemi évek gyötörtek meg bennünket. Nővérem az orvosi egyetemre, jómagam pedig a kertészeti egyetemre jártam. Egyik sem egy dalos menet.

Bár jó lett volna külön íróasztal külön fiókokkal, mi nagyon jól megvoltunk egy szobában, egy asztal mellett. Semmi pénzért nem borítottuk volna fel a rendet, mindenki a szokott helyén ült a vizsgaidőszakban, és szántotta szemével a sorokat. A néma csendet csak egy- két dolog törte meg. Például, amikor egyikünk vagy másikunk átszólt az asztalon, s felidézett valami kellemes élményt az elmúlt nyarakból. Ez azonban sajnos legalább két órás álmodozásba, és e miatt a tananyag újraütemezésébe került. Ezt nem engedhettük meg magunknak. Végül is nem akartuk egymást zavarni, ezért ezt is beszüntettük, és néma csendben tanultunk napokon keresztül.

Nekem viszont kevesebb volt az önuralmam, ezért levelet küldtem nővéremnek, amit az Ő fiókjában helyeztem el. Így hidaltam át azt a kb. egy méteres szakaszt, ami a két szék között volt, és azt a több kilométeres távot, ami tanulás közben agyunkat elválasztotta. Amikor pihenőt tartott, akkor kivette a kis cédulámat és elolvasta. Persze mi volt a papíron? Egy közösen átélt nyári szünidő valamelyik kellemes eseménye. Nevetésbe fulladt próbálkozásom, de a leveleket továbbra is küldtem. Lassanként a fiók kinyitása jelentette a kontrollt. Tudtuk, hogy ha kinyitjuk, akkor valami szuper élmény lesz benne. De csak akkor nyitottuk ki, amikor pihenni akartunk. A reggeltől éjfélig tartó monoton tanulás során ez kordában tartott bennünket. Tehát mégis jó módszer volt gondolataink megfékezésében, és a szükséges koncentrálás elérésében.

A reggel 7-től éjfélig tartó tanulást azonban én nem mindig tudtam végig csinálni ép ésszel, és 10 órakor elvágódtam az ágyamon. Könyvemmel a hasamon hullapózban aludtam, míg pár perc múlva nővérem hangját nem hallottam:

:-” Ne aludj, mert meg fogsz bukni! Tanulj!”

Én lelkiismeret furdalástól mardosva, fél kómában, még fél órát tudtam hozzátenni a naphoz, de majdnem hiába. Az már nem volt igazi tanulás. Ő viszont az utolsó percig képes volt tanulni teljes erőbedobással, ezért mindig jeles eredménnyel végezte a vizsgaidőszakot.

Hát így teltek a napok a vizsgaidőszakban.