Diákcsíny? Vagy valami más?

Megjelent a Toldy gimnázium évkönyvében 2011-ben.

Nagy múltú gimnáziumunk diákjaként boldogan hagytam magam mögött az éveket, iparkodtam kihozni magamból a legtöbbet a tanulás terén. Szorgalmammal, s komoly viselkedésemmel némi tiszteletet vívtam ki osztálytársaim és tanáraim körében.  Erre igen büszke voltam.

Egy nap azonban jelentős megpróbáltatást mért rám az élet.

Még ma, 37 év távlatából nézve sem tudom, hogy miként történt az eset, de egyszer csak az osztály felkerekedett, és kisétált az iskolából, eltűnt az osztályból. Sétálni mentünk a közeli parkba, mit sem törődve azzal, hogy biológia vagy földrajz óra van. Hihetetlen lázadás volt ez akkor, melyben egységesen részt vettünk. Jó kis diákcsínynek gondoltuk, vagy már nem is emlékszem, hogy mit gondoltunk, a lényeg az, hogy tanóra helyett mi elhagytuk az iskolát, rettenetes felelősséget róva ezzel igazgatónkra és tanárainkra.

Természetesen következménye volt mindennek, s mi megkaptuk az igazgatói intőt annak rendje s módja szerint. Ez óriási büntetés volt akkoriban.

Ám a java csak pár nappal később jött, az osztályfőnöki órán. A lelki megpróbáltatás.

Szigorú osztályfőnökünk szeméből mély megvetés, értetlenkedés az események miatt, s hideg megtorlásra készülés tükröződött. Megfagyott a levegő a teremben, s a csöndet harapni lehetett.

-„ Jöjjön, aminek jönnie kell.”- gondoltuk, s bár megbánást éreztünk, a tömeg ereje, ami kb. 40 tanulót jelentett az osztályban, egységes falat képzett, ami mögé az egyed elbújhatott, mely némi biztonságérzést adott. Gondoltuk, hogy így egységesen megússzuk. De hirtelen leomlott a fal, s belőle előbukkant az egyén.

-„Dunai! Állj fel!”- dörrent osztályfőnökünk szava ridegen. „Már csak benned bízom az osztályból. Mondd meg, hogy ki kezdeményezte az esetet?”

-„Nem tudom Tanárnő.”- válaszoltam, s valóban nem tudtam. „Egyszer csak kint voltunk, és beszélgettünk, sétáltunk.”

Ha tudtam volna, akkor sem árultam volna el azt, aki kitalálta. Mégis mit gondolt a Tanárnő? Majd ott, az osztállyal a hátam mögött egy nevet fogok mondani? Beárulom társaimat, akikkel együtt én is mentem? Senki sem tette volna meg. Sem ott, sem máskor.

-„Ülj le!”- hangzott csalódottan s megvetően az utasítás.

S attól a naptól kezdve, abban a félévben én nem feleltem az osztályfőnökünk tantárgyából. Viszont a félelem és a várakozás kicsiny ördöge mindig bennem maradt, hogy mikor törik meg a jég, mikor szólít fel a felelésre. Még ma is vannak visszatérő rémálmaim, melyekben lemaradok úgy 14 leckével a tantárgyból, amit már nem tudok bepótolni.

Én ilyen áldozatot hoztam a közösségért.