Tornaóra.

Megjelent a Toldy gimnázium évkönyvében 2011-ben.

Tiszta, egységes, kék tornaruhában, fehér zokniban és tornacipőben feszítettünk a nagyság szerint kialakított sorban, s vártuk az előttünk álló tanárnőtől a gyakorlatok rendjét.

Különleges egyéniség volt. Nagyon szigorú, hajthatatlan, emberi és fizikai gyengeséget mélyen megvető, ám emberséges, igazságos tanár volt.

Katonás rend uralkodott az udvaron is, és a tornateremben is. Bár a fegyelem az egekig csapott, jó hangulatú óráink voltak. Csak ne lett volna a kötélre mászás!

-„Dunai! Fel a kötélre!”- Dübörgött tanárnőnk utasítása.

Jegyre ment a gyakorlat, én mégsem tudtam felmászni. Álltam a kötél alján megszégyenülten, de nem ment.

-„Egyes”- hangzott lemondóan.

A következő órán megismétlődött a feladat. S én ismét erőtlennek bizonyultam.

„Egyes”- volt az ítélet.

A helyzetet súlyosbította az a tény, hogy nővérem a gimnázium dicsősége volt, csupa kiváló eredménnyel, így a „Kis Dunai” jelző mellett, ami rám ragadt, el kellett szenvednem az összehasonlítás keserűségét is.

-„ Bezzeg a nővére meg tudja csinálni.”- duzzogott tanárnőm.

A harmadik alkalommal némi mosollyal az arcán, ám könyörtelenül megkaptam az utasítást:

-„Fel a kötélre!”

Ez így nem mehet tovább- gondoltam magamban. Hogy négyes, ötös osztályzataim mellet egy hármas éktelenkedjen a bizonyítványomban!

S akkor valami energia érkezett, ki tudja hogy honnan, a lényeg az, hogy én, mint a kisnyúl úgy iparkodtam fel a kötélre. A végéig!

- „Na, ugye, hogy megy!”- nyugodott meg tanárnőnk. Szerintem Ő is izgult egy kicsit, hogy meddig bírom a szégyent, s mikor szedem össze az erőmet végre.  

Köszönöm neki, hogy erősítette a jellememet, s legyőzve gyengeségemet, egyéni erőfeszítésre sarkallt.