FÖNT AZ OSZTRÁK ALPOKBAN

Az én nővérem egy döntéseinek végrehajtásában kitartó, szívós teremtés. Imádom.

Nem csoda hát, hogy mikor eldöntötte, hogy nekem síelni kell tanulnom, bármit megtett, hogy a hegyekbe csábítson.

--Minden felszerelés itt van, szállás, étkezés elintézve, külön oktató a kezdőknek, csak jönnöd kell.—mondta lelkesen.

Több éves munkával megpuhította szilárd ellenállásomat, s végül én is csatlakoztam a csapathoz. Hatan voltunk „kis tigrisek”, kezdők. A többiek a „sípályák ördögei” voltak, beleértve a nővéremet is.

Már a megérkezés a szállásra is feszültséget okozott számomra, mert a mikrobusz, amivel utaztunk ijesztően ingott, egyensúlyozott a szerpentineken. Azt hittem minden csikorgó kanyarnál, hogy beborulunk a szurdokba. Hólánccal kapaszkodtunk egyre feljebb, s a szitáló hóesésben egyszer csak feltünt a takaros osztrák ház, a szállásunk. A szobák tiszták, kényelmesek voltak. Míg a többiek a megszokott mozdulatokkal fészkelték be magukat a szobákba, én riadtan néztem körül a menekülés útját keresve.

--Még nem késő-gondoltam, valahogyan hazajutok innen.

Ám mintha megérezte volna nővérem, hogy min morfondírozom, kedvesen odajött hozzám, és közölte, hogy feküdjek le, mert holnap korán kezdődik az oktatás. Sorsom tehát megpecsételődött.

Másnap gyors reggeli után elindult a csapat, hogy meghódítsák a hegycsúcsokat. Én jómagam egy libalegelőről álmodtam csupán. S itt most elárulom, hogy előző éjszaka, lefekvés előtt azt kívántam, hogy bárcsak ónos eső esne, köd lepné be a tájat, hogy ne is tudjunk elindulni. De ragyogó idővel sújtott a természet gondolataimért. Elkerülhetetlenül közeledett az igazi síelés.

Mi, kis tigrisek, nem mentünk a sífelvonóval, hanem egy közeli enyhe lejtős réten sorakoztunk fel. Előttünk állt a tanár, s mi egy sorban előtte.

--Tehát az első lépés a síléc felszerelése a bakancsra. Próbáljátok meg!—szólított fel bennünket oktatónk.

Mindenki már régen készen volt, csak én szerencsétlenkedtem, próbálgattam, de nem ment. Végül odajött hozzám az oktató, hogy kisegítsen ebben a „ nehéz” kezdeti lépésben. Akkor derült ki, hogy fordítva vettem fel a cipőt, ezért nem tudtam rátenni a lécet.

 --Igazi tehetség vagyok—mondtam, és a nevetésünktől visszhangzottak a hegyek. Hát így indult minden

A kezdeti megtorpanás után kezdődött az igazi megpróbáltatás. Mivel nem volt sífelvonó azon a réten, ahol mi gyakoroltunk, gyalog oldalaztunk fel minden alkalommal a tetejére. Izomzatom estére felmondta a szolgálatot, s örültem, hogy valahogy haza tudtam botorkálni a nap végén.

--Mivel érdemeltem én ezt ki? Miért sújt engem így a sors?---kérdeztem megtörten. Még 5 nap itt fent a hegyen! Te jó ég!

Otthon, a kipirosodott arcú, fáradt, de boldog síelők, mint a farkas úgy estek neki a vacsorának. Én viszont örültem, hogy életben maradtam. Minden porcikám fájt, s olyan ólmos fáradtság volt rajtam, hogy azonnal elaludtam. Másnap alig tudtam felkelni, nemhogy megint kimenni a libalegelőre. Ám az én nővérem megint megérezte, hogy elhagyni akarom a síparadicsomot, s így szólt hozzám:

--Ugye milyen jó legyőzni önmagadat, s megmutatni, hogy mire vagy képes?

Ezzel a mondattal természetesen tovább lendített, s bár testem-lelkem pihenni vágyott, nekimentem a második napnak is. A nap végére megtanultam, hogy hogyan menjek le a lejtőn, anélkül, hogy elesnék, s fenéken csúsznék fél kilométert. A harmadik napon kacérkodtam a balra kanyarral, s a többi napokon már nem is volt izomlázam. Esténként én is lelkesen meséltem élményeimről, s a libalegelő meghódításáról.

Mikor a hét végén búcsúzkodtam szállásadómtól, s hazafelé indultam, úgy éreztem, hogy bár nem váltam olimpikonná a hét alatt, s van még mit tanulnom a síelésről, az átélt élményekből sokáig meríthetek akaraterőt, elszántságot, a jókedv, friss lendület pedig erőt ad majd az év hátralévő részében.

Az azonban biztos, hogy legközelebb csak nyáron megyek fel a hegyekbe.