Egy reggel a Duna partján.

Hűvös ez az augusztusi reggel. Még csöndes a Duna korzó, a megszokott zsibongás, tarka forgatag, az autók zaja messze még.

Ámulva nézem a fehér párába burkolódzó, széles folyót, s a sziget fáinak halvány körvonalait. Lassan kel fel a nap. Felszárítja a levelekről a harmatcseppeket, melyek még az éjszakai , csendes, áztató eső maradványai.

Ahogy múlik az idő, indul az élet. Megérkezik az első biciklista csapat, mely halk zizegéssel száguld el. Korán van még ahhoz, hogy a ház sarkán lévő kőkútnál megálljanak, és vizet vegyenek fel. Őket követi az úttisztító lassú, csoszogáshoz hasonlító zaja, majd egy-két futó jelenik meg a gáton. Ütemesen haladnak előre, sietnek, mert még a munkába is be kell érniük. Alig haladnak el, kutyáikat sétáltató nők és férfiak érkeznek, s pár szót váltanak, míg kutyáik barátkoznak.

A csodás táj neszeit távoli, ütemes dobszó hangja váltja fel: jönnek az evezősök. A folyó szélén, a sziget oldalán , a kisebb sodrásban törnek előre. Lassan megérkeznek a nagyobb hajók is, kürtjük hangja messzire elszáll, majd egy-egy uszály is áthalad. A kis komp pedig vígan pöfékelve ingázik,  szállítja az utasokat a szigetre és vissza.

Egy távoli harangszó ébreszt fel ábrándozásomból. Nekem is készülnöm kell, indul a nap.

De jó volt ma is részese lenni az ébredő természetnek itt, a Duna partján!