ÁLLATOK, MELYEKET SOHA NEM LÁTTAM, DE TUDTAM, HOGY OTT VANNAK

A vakond az egy kis ravasz állat. Rengetegszer vártam hosszú időn át földtúrása bejáratánál, hogy esetleg megmutatja magát, de csak a bosszúságot engedte meg éreznem. Mindig máshol bukkan fel a földből, hiszen neki hosszú járatai vannak a földben. Menekülési útvonalak.

Az igaz, hogy a frissen vetett füvet teljesen szétrombolta, és hihetetlen  egyenetlenséggel haladva előre, gyakorlatilag meghiúsította azt a törekvésemet, hogy valaha is rendesen lenyírhassam a maradék földsávon a füvet, mégis hálás vagyok láthatatlan bajkeverőmnek. Ugyanis az elképzelhetetlenül köves földet hatalmas munkával porhanyóssá tette, és beláttatta velem, hogy más megoldást kell keresnem, ha rendezett telket szeretnék. Az én utam nem keresztezheti az ő alagútját. Elképzeltem, hogy micsoda nagy erőfeszítés számára, hogy előre tudjon haladni a földben. Kő hátán kő. Ezért az erőfeszítéséért végül is nem gondolok rá haraggal.

A süni éjszaka hallatja magát. A tölgyes vastag avartakarója alatt motoz előre, és zizegésével mindig az ablakhoz vonz.  Éberen alszom, ezért minden apró neszre felébredek, fülelek az éjszakában. A süni mindig jön, és én némán hallgatom, ahogy a szokásos távot bejárja. Gyakorlatilag körbe megy a telken, a kerítés mellett. Néha megáll (biztosan táplálékot talált), majd komótosan baktat tovább. Mindig a főbejáraton távozik. Nem lehet összetéveszteni semmi más állattal, mert csak a csiga vetekszik sebességével. Végül is hová siessen?

Amikor a harkályt meghallom, amint a fákon egyensúlyozva nagy szárnysuhogással felsőbb lombkorona szintekbe tovarepül, már rettegek, mert ez azt jelenti, hogy egy újabb fát kell kivágnunk hatalmas költséggel a következő évben. Kedvenc harkályom ugyanis jelzi, hogy melyik fa korhadt, s hamarosan nem fog tudni ellenállni egy komolyabb viharnak. A harkály gyakorlatilag a húsvéti nyuszihoz hasonló természetében, amit soha nem tudtam meglesni gyerekkoromban, mert éppen akkor szaladt el mindig, amikor én megérkeztem. A harkály is ilyen. Éppen mindig akkor száll el, amikor lencsevégre szeretném kapni.  Abban már nem reménykedem ugyanis, hogy megül valahol türelmesen, és megvárja, amíg megérkezem fényképezőgépemmel. Na, nem baj. Mindez nem von le semmit sem szépségéből. Könyvekben láttam, hogy csodás tollazata van.

A hallal képtelenség találkozni. Tulajdonképpen halálra idegesít, mert körülötted úszik a vízben, gyakorlatilag megosztja veled élőhelyét, de mindig ébren tartja benned a rossz érzést, miszerint te tolakodtál be az ő természetes környezetébe. Ezt úgy teszi, hogy néha megérint sikamlós testével, amitől halálra rémülsz, mert hát nem igen számítasz erre az élményre, míg úszol. Itt-ott kiugrik a vízből, figyelmeztet, hogy mindenütt ott van kisebb-nagyobb méretben. Jó barátja a siklónak, na, arról ne is beszéljünk, ha ketten összefognak a gyanútlan úszó ellen. Jobb a halat a tányérban látni karácsonykor, a siklót meg a parton sütkérezni. Ott ugyanis nem tud úgy megijeszteni, hogy világcsúcsot ússzak rémületemben, amikor meglátom fejét a vízben.