A TÉL

Még csak a tél kellős közepén vagyunk, s én máris a bizsergető tavasz után vágyakozom. Ki ne lelkesedne, mikor kipattan a rügy s földszagot áraszt a mező, mikor ezernyi madár bősz csicsergéssel hirdeti, hogy vége a zordon morc, sötét téli napoknak, s valami új veszi kezdetét.

De hát nézzük csak, miért is nem örülünk éppen annak, amink van? Miért vágyakozunk mindig valami másra? Miért zordon morc, rideg a tél? Hisz emlékezzünk csak arra, mikor az érintetlen, végtelen hómezőn, némán baktatunk, és csizmás léptünk alatt puha ropogással törik meg a hó. Bármerre nézünk, szikrázó csillogás vesz körül. Jégcsapok libegnek az ereszcsatornákról, s bámulatos hócsipkéket formál a szél a fák ágain. Elragadó!

Hazatérve frissen sütött sütemény illata fogad, s a doromboló kályha mellet ülve emlékszünk régi idők meséire, történeteire, melyek most képzeletünkkel övezve ismét körül lengik a szobát. Behúzódva barátságos kuckómba egy jó könyvvel, nekem sem tűnik olyan rémesnek az, hogy már 4 órakor sötétedik, vagy, hogy a másnapi begyújtáshoz a fát messziről kell cipelnem.

Az sem izgat fel igazán, mikor a havat söprögetem a hosszú utcafronton, vagy, mikor olvadni kezd a hó, és a latyakos utcán az ott éppen, sebesen elhaladó autó a nyakamba löttyenti a hideg, sóval elegyes hólét.

Mit nekem a HÉV megállóban várakozva a hidegtől meggémberedett s pirosra váltott ujjaim látványa, vagy az alig három utat megtett csizmám beázása. Amikor már annyi ruha van rajtam a hideg miatt, hogy már mozogni sem tudok, szinte „jól jön”, hogy a lábam és a zoknim tiszta víz. Sebaj, otthon minden megszárad a jó meleg szobában.

Még nem is említettem a télnek azt a „varázslatos” arcát , mikor a család téli vakációra indul, ám a többszörös mínusz fokokban a kocsi akkumulátora lemerül, s nem akarja beindítani az autót. Ez ám az igazi téli élmény! Uccu, lapátoljuk el a havat a kocsi körül, és toljuk meg mindannyian, s már indulhatunk is.

Ej, ej! Hisz még csak most jön a tél java, s én máris a tavasz után ácsingózom.