A  DUNA

Különleges folyó vagy számomra, ugyanis nevem neked köszönhetem, s valahogy mindig melléd keveredem.

Huszonéves fejjel föl s alá hajóztam rajtad, vidám társaságban vadul szeltem csónakommal vizedet, s a folyóra hajló fák ágai alatt hűsöltem forró nyári napokon. Partodon főztem vacsorát esti tábortűznél, és fáradtan hajtottam le fejem egy hosszú evezés után.

Negyvenes éveimben megint visszahúzott a szívem melléd, kalandos éveket magam mögött hagyva külföldön. Bár csodállak, s minden nap más csodát mutatsz nekem kitekintve ablakomon, ez a visszatérésem szorongást is hozott számomra. Megmutattad ugyanis félelmetes arcodat is. Már nem az a felhőtlen, ártatlan „evezősdi” a program, amit annak idején nyújtottál nekem, s mellyel olthatatlan vágyat ébresztettél bennem, hogy ne is tudjak szabadulni tőled. Most, mikor ismét itt vagyok, egyik szemeddel rám mosolyogsz, másikkal vad hullámokat löksz felém, árvízzel fenyegetsz engem, ki melléd költözött, ki ámulattal csodál téged.

Miért a sok csodás hajnali vadkacsahápogás, a komp távoli zúgása, a még reggel is virrasztó baglyok huhogása a szembeni sziget csalitosában, ha szeszélyes arcodat mutatva felém jeges árral figyelmeztetsz, hogy legyek óvatos, mert a szép napok, mikor szelíden hömpölyögsz a tenger felé, hirtelen csúffá változhatnak.

Mégis, mindezek ellenére boldog vagyok melletted, mert ezernyi arcod van, oly változatos vagy, hogy nem lehet megunni. Szó sem lehet egyformaságról, mely egy hegyekkel övezett ház teraszán vár rád nap, mint nap. Ugyanis a folyó halad, s újabb és újabb üzenetet hoznak a hullámok, uszadék fák, hajók, uszályok, evezősök távoli országokból. Színes az élet vizeden.

Kérlek, maradj a medredben, s hagyd, hogy mi, Duna parti népek, partodon boldogan élhessünk.