Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,

akik pár léptet együtt ballagunk,

amíg az utunk egy irányba visz, -

talán örökké, vagy csak holnapig.

Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;

lelked vendégül hozzám költözött,

s egy apró rezdülés, egy csendes hang

már énbelőlem is tebenned van.

Magam felé vezetsz, a mélybe le,

s ösvényt nyitok én is bensőd fele.

Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,

igaz tükröt tart két baráti kéz.

Látod bennem, mit én nem láthatok,

szememről oldasz minden hályogot,

s elém teszed szépítés nélkül azt,

mi lépteimben gátol, megakaszt.

Az önmegismerés tükre mutat

fájón valós, hosszú, nehéz utat,

mit végigjárni egymagunknak kell,

de estünkből barát keze emel.:*:*