Kis türelmet...
11 éve | 2 hozzászólás
Halkan lépek a szobába sáros cipővel,
Szembe velem öreg óra fiatal idővel.
A falat támasztva beszél hozzám, integet
S én pislogom vissza az eltűnt perceket.
Telnek az évek, hónapok, napok
Bennem ugyanúgy élnek a pillanatok.
Orromban a húszéves diófám illata,
Lábam az akkori füvet tapossa.
A zöldben fekszem felhőket bámulva,
a varjú vidáman köszön károgva.
Pitypangból fűzök virágkoszorút,
A kert végében áll még a koros kút.
Nagyanyó hangja száll a levegővel,
A frissen sült kalács illata a szellővel.
11 éve | 0 hozzászólás
Beleszerettem a pillanatba,
a TE és az ÉN-be.
A MI-be nem lehet,
álmos képzetek.
A forró tea gőzében
kámforrá válsz,
a köd sűrűjét
ezer darabra bontod.
TE vagy és ÉN nézlek,
vagy csak ÉN beszélek,
TE mosolyogsz.
MI-minden vagyunk.
Agyunkban a sejtek
ugyanazt susogják,
Ugyanazon a frekvencián
szólal meg a lelkünk.
Újra és újra átéljük
a szellemi tetőpontot.
Szeretkezünk nyilvánosan
és nincs szégyenérzet bennünk.
11 éve | 0 hozzászólás
Sarokba szorított szív,
Kitörésre készen,
nem engedem,
körbekerítem.
Téglafalat húzok köré,
egy lyukon át nézem,
ahogyan feketére vált.
Vérző fekete szívem testtelen.
Füst folyik a szememből,
kékül a szám, ajkamba harapok.
A kifolyt vérrel megitatom.
Nem támad fel.
Raktáron lévő emlékeimmel
élesztem újra.
Ő nem lélegzik.
Erőtlenül dobban még,
Ezen a bálon egyedül táncolok.
11 éve | 0 hozzászólás
Felnőttem.
Anya szemében örök kislány,
Apának idegen.
Vagyok.
Szemeim nem a világot,
az életet látják.
Szám olykor
az igazság ellen beszél.
A fekete kifakul,
lassan fehér lesz.
Koszos fehér,
bemocskolta a szenny.
Anya mégis tisztának lát,
neki angyal vagyok.
Öreg fiatal,
bennem Ő él tovább.
11 éve | 0 hozzászólás
Bábu vagyok,
általad létezem.
Bábu vagy,
én mozgatlak.
Önző vagyok,
a testedben élek.
Önző vagy,
a lelkemben laksz.
A szemed vagyok,
rajtad keresztül látok.
A szám vagy,
mely kimondja a szavakat.
Egy ember vagyunk.
A hazugságod az enyém is.
11 éve | 0 hozzászólás
A hideg betonon fekszem,
körülöttem idegenek.
Kiszállt belőlem a lélek.
Megfutamodtam,
gyenge lettem.
Menekültem,
nem szerettem.
Most éltető könnyeimet
issza a föld.
Belőlem táplálkozik,
kiéhezett dög.
Testem eggyé válik a betonnal.
Felülről nézem magam.
Lebegek.
Boldognak tűnök.
A testem halott-
a lelkem él,
mégis: a lelkem halott-
a testem él.
11 éve | 0 hozzászólás
Ölök. Kétszer.
Kívülről őt, belülről magamat.
Hiányzik valami.
Csorgó nyállal néz rám,
könnyei hullanak,
hazudik a szeme.
Megcsókolnám.
Véget vetek ennek,
megölöm.
Könyörög.
Ha őt ölöm meg
magammal is végzek.
Vége lesz.
Kell, hogy vége legyen.
Csend.
Vége van.
11 éve | 0 hozzászólás
11 éve | 0 hozzászólás
Este van. Várom a vonatom. Ülök egy padon és olvasok. Az emberek
elsuhannak mellettem - kicsik és nagyok, idősek és fiatalok. Mindenkit
épp egy pillanatig látok, ők is engem, de ahhoz elég ez az idő, hogy
megbámuljanak. Tényleg szokatlan látvány a mai világban, ha egy 22 éves
lány könyvvel a kezében ül egy padon.
Manapság a fiatalok nem szeretnek olvasni. Felmerül bennem a kérdés:
vajon miért? Szülőhiba? Tanárhiba? Motivációhiány? Nincsenek jó könyvek?
Egyáltalán mitől jó egy könyv?
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
(át)rajzolók
11 éve | 0 hozzászólás
megrontottak. elromlottam.
örök bizakodó? már nem.
állapot: nemtudomkivagyok.
ugyanaz nem,
a kontúrok nem múlnak el.
átrajzoltak.
ceruza nélkül körbevonalaznak.
s majd a firkaáradatban,
kereshetem a valódi önmagam.
Címkék: verseim