Ott álltunk egymással szemben, szótlanul. Csak nézett rám és mosolygott. Zavaromban csak ide-oda kapkodtam a tekintetemet. Mintha egy másik világban lennénk, és körülvenne bennünket egy burok, amit csak mi érzékelhetünk. Csak mi létezünk, a többi ember láthatatlan, és nekik mi is.
Káosz volt bennem. Nem tudtam hol vagyok, mit tegyek, ki vagyok és ki ő. Eszembe jutottak a romantikus filmek, amiket láttam, az esős, szerelem első látásra, sorsfordulós love story-k. Ajkaim megbénultak, csak vigyorogtam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de mivel ő is mosolygott, így nem törődtem vele. Talán neki is hasonló gondolatok futottak át az agyán. Régi szerelmek, emlékek, élmények… Egymás világában jártunk. Már ismerte a gondolataimat, az érzelmeimet, -s én az övét-, holott csak pár perce találkoztunk.
Hűvös, borongós idő volt, siettem haza. Természetesen az esernyőmet ilyenkor mindig otthon hagyom. A rohanásban nekimentem valakinek. Ő volt az. A tekintetünk összeütközött, s csak mosolygott rám. Visszamosolyogtam, hiszen elég hülyén nézett volna ki, ha állok ott fapofával, és amúgy is, akartam vele mosolyogni. Nála volt esernyő. Ketten is elfértünk alatta. Ilyenkor az ember agyát megrohamozzák azok a gondolatok, hogy mesevilágban jár, és biztosan csak álmodik, hogy ilyen a valóságban nem történhet meg. Persze, ezzel nyugtatjuk magunkat, mert talán nem is szeretnénk, hogy ezt valójában átéljük, mert nem tudnánk mit tenni abban a helyzetben.
Megcsípném magam, hogy felébredjek, de nem akarok. Ilyet az ember egyszer álmodik, nehogy már szándékosan vesse neki véget.
Körülöttünk mindenki csak rohant, sietett valahova, mintha féltek volna az esőtől. Mások imádkoznak érte, ők meg menekülnek előle. Mi pedig csak álltunk mozdulatlanul. Maradtunk szótlanok, és ő mégis beszélt. Aztán elváltunk egymástól, de velem maradt.