megrontottak. elromlottam.
örök bizakodó? már nem.
állapot: nemtudomkivagyok.
ugyanaz nem,
a kontúrok nem múlnak el.
átrajzoltak.
ceruza nélkül körbevonalaznak.
s majd a firkaáradatban,
kereshetem a valódi önmagam.

Halkan lépek a szobába sáros cipővel,
Szembe velem öreg óra fiatal idővel.
A falat támasztva beszél hozzám, integet
S én pislogom vissza az eltűnt perceket.

Telnek az évek, hónapok, napok
Bennem ugyanúgy élnek a pillanatok.
Orromban a húszéves diófám illata,
Lábam az akkori füvet tapossa.

A zöldben fekszem felhőket bámulva,
a varjú vidáman köszön károgva.
Pitypangból fűzök virágkoszorút,
A kert végében áll még a koros kút.

Nagyanyó hangja száll a levegővel,
A frissen sült kalács illata a szellővel.

Beleszerettem a pillanatba,
a TE és az ÉN-be.
A MI-be nem lehet,
álmos képzetek.

A forró tea gőzében
kámforrá válsz,
a köd sűrűjét
ezer darabra bontod.

TE vagy és ÉN nézlek,
vagy csak ÉN beszélek,
TE mosolyogsz.
MI-minden vagyunk.

Agyunkban a sejtek
ugyanazt susogják,
Ugyanazon a frekvencián
szólal meg a lelkünk.

Újra és újra átéljük
a szellemi tetőpontot.
Szeretkezünk nyilvánosan
és nincs szégyenérzet bennünk.

Sarokba szorított szív,
Kitörésre készen,
nem engedem,
körbekerítem.
Téglafalat húzok köré,
egy lyukon át nézem,
ahogyan feketére vált.

Vérző fekete szívem testtelen.
Füst folyik a szememből,
kékül a szám, ajkamba harapok.
A kifolyt vérrel megitatom.
Nem támad fel.

Raktáron lévő emlékeimmel
élesztem újra.
Ő nem lélegzik.
Erőtlenül dobban még,
Ezen a bálon egyedül táncolok.

Felnőttem.
Anya szemében örök kislány,
Apának idegen.
Vagyok.

Szemeim nem a világot,
az életet látják.
Szám olykor
az igazság ellen beszél.

A fekete kifakul,
lassan fehér lesz.
Koszos fehér,
bemocskolta a szenny.

Anya mégis tisztának lát,
neki angyal vagyok.
Öreg fiatal,
bennem Ő él tovább.

Bábu vagyok,
általad létezem.
Bábu vagy,
én mozgatlak.

Önző vagyok,
a testedben élek.
Önző vagy,
a lelkemben laksz.

A szemed vagyok,
rajtad keresztül látok.
A szám vagy,
mely kimondja a szavakat.

Egy ember vagyunk.
A hazugságod az enyém is.

A hideg betonon fekszem,
körülöttem idegenek.
Kiszállt belőlem a lélek.
Megfutamodtam,
gyenge lettem.
Menekültem,
nem szerettem.

Most éltető könnyeimet
issza a föld.
Belőlem táplálkozik,
kiéhezett dög.

Testem eggyé válik a betonnal.
Felülről nézem magam.
Lebegek.
Boldognak tűnök.

A testem halott-
a lelkem él,
mégis: a lelkem halott-
a testem él.

Ölök. Kétszer.
Kívülről őt, belülről magamat.
Hiányzik valami.

Csorgó nyállal néz rám,
könnyei hullanak,
hazudik a szeme.
Megcsókolnám.

Véget vetek ennek,
megölöm.
Könyörög.
Ha őt ölöm meg
magammal is végzek.

Vége lesz.
Kell, hogy vége legyen.

Csend.

Vége van.

Este van. Várom a vonatom. Ülök egy padon és olvasok. Az emberek elsuhannak mellettem - kicsik és nagyok, idősek és fiatalok. Mindenkit épp egy pillanatig látok, ők is engem, de ahhoz elég ez az idő, hogy megbámuljanak. Tényleg szokatlan látvány a mai világban, ha egy 22 éves lány könyvvel a kezében ül egy padon.
Manapság a fiatalok nem szeretnek olvasni. Felmerül bennem a kérdés: vajon miért? Szülőhiba? Tanárhiba? Motivációhiány? Nincsenek jó könyvek? Egyáltalán mitől jó egy könyv?