Egy kis szabálymagyarázat a vízilabda azon híveinek, akik imádják a sportágat, de sohasem játszották versenyszerűen, és a szabálykönyvbe sem lapoztak még bele.

Talán hasznos lehet néhány alapvető ismeret, elvégre ezzel a sportággal kapcsolatban vetődik fel a legtöbbször, hogy az vele a baj: a nézők többségének fogalma sincs arról, mit s miért ítélt a játékvezető...

 

A játékidő hossza négyszer hét perc, úgymond tiszta játékidő, azaz az óra áll, ha a játék is áll (amikor a játékvezető sípszava megállítja). Vagyis ha a kedves olvasó még nem volt meccsen, most azonban mindenképpen ki akar látogatni valamelyik uszodába, úgy számoljon, hogy egy mérkőzés nagyjából 55-60 percig tart.

 

A lényeg, mint minden rendes labdajátékban, a gólszerzés: ehhez vízilabdában bármelyik testrészt használhatják a játékosok, éppúgy érvényes a lábbal és a fejjel elért gól. Egyvalami tilos: ökölbe szorított kézzel a hálóba ütni a labdát. Ezen túlmenően még akad néhány megszorítás: szögletből, középkezdésből, oldalbedobásból és 7 méteren belül megítélt szabaddobásból egyből nem lehet gólt lőni (még úgy sem, hogy netán az ellenfél kapusa beleér - egy csapattársnak mindenképpen bele kell érnie szándékosan a labdába). Ellenben lehet kapuskidobásból, továbbá 7 méteren túlról megítélt szabaddobásból. (Lásd még a Szabaddobások alfejezetet.)

 

A labdakezelésnél egy megszorítás van: a mezőnyjátékosok nem érhetnek egyszerre két kézzel a labdához (ellentétben például a kosarasokkal és a kézisekkel). Ez alól egyedül a kapus kap felmentést, ő bármikor használhatja mindkét mancsát. Amennyiben egy támadó fogja meg eképp a labdát, kontrafaultot kell ítélni - amennyiben egy védő takarja be így a kaput, akkor - ha négy méteren kívül blokkol két kézzel, ki kell állítani, ha négy méteren belül, akkor büntetőt kell ítélni csapata ellen. Megjegyzendő, hogy a kétkezes blokkolás kritériuma, hogy a két kézfej egyszerre érjen a lövésbe - a játékosok ezért úgy próbálnak takarni, hogy az egyik karjukat behajlítják kissé, hogy a két kézfejük ne legyen egymás mellett. További, szabálykönyvekben nem található kiegészítés, hogy emberhátrányban, pláne kettős emberhátrányban a bírók kicsit elnézőbbek a kétkezesekkel szemben, s csak ritka esetben adnak négyest.)

 

Vízilabdában is van egy sáv, amely részben tiltott terület: ez a kapu előtti kétméteres sáv, amely a támadók számára egészen addig zárt övezet, amíg a labda ide nem kerül. Ha a labda bent van (odapattant, egy támadó beúszott vele együtt), akkor itt is lehet alkotni: ez esetben más támadók is beléphetnek, de csak a labda vonala mögött helyezkedhetnek el, s amint a labda kikerül, el kell hagyniuk az övezetet. Ez akkor izgalmas, amikor egy támadó betéved a két méteres vonalon belülre, s nincs ott a labda: ez olyan, mint a fociban a les, azaz az ellenfelet illeti a labda. A másik lényeges példa: amikor - általában emberelőnyben - a kapu előtt, két méteren belül emelkedik ki egy játékos úgy, hogy a bejátszás pillanatában a labda vonala előtt van - ez is szabálytalan. Idetartozik, hogy ha a játékvezetők egy két méteren belül elkövetett szabálytalanságért szabaddobást ítélnek, azt a kétméteres vonalról kell elvégezni.

 

 

 

Egy csapatnak 35 másodperce van arra, hogy támadjon, amennyiben ez az idő fajsúlyosabb esemény nélkül pörög le, az ellenfelet illeti a akciózás joga. Leszámítva azt az ideális befejezést, hogy egy gárda gólt lő, s ilyenkor automatikusan a másik együttes következik, 35 másodpercnél tovább is le lehet cövekelni a vetélytárs kapuja előtt. A támadóidő mérése ugyanis újraindul, ha egy együttes ellövi a labdát, az pedig szögletre megy (azaz az ellenfél érintésével az alapvonalon túlra kerül, beleértve a kapus védését is), vagy az ellenfél érintése után az oldalkötélen túlra száll, netán visszapattan a támadó csapathoz (kapusról, blokkról, kapufáról, saját játékosról). Ezen túlmenően újraindul a 35 mérése, ha kiállítást vagy négyméterest ítélnek a játékvezetők.

 

 

 

Ha letelik a támadóidő, vagy a játékidő, azt jobb helyeken dudaszó jelzi (másutt a zsűri sípszava). Örök vitatémára az ad okot, ha a dudaszó környékén gól esik: ilyenkor csak az számít, hogy a labda elhagyta-e a lövő kezét. Ha igen, és a hálóba vágódik, akkor is meg kell adni, amennyiben a duda pillanatában még a levegőben volt, de nem a gólvonalon belül, továbbá akkor is, ha a duda felharsanását követően beleért egy védő, vagy a kapus, és úgy került a hálóba. Bizonyos esetekben nem árt tudni, hogy a duda amúgy csak segédeszköz: a meccsnek - akárcsak a többi labdajátékban - akkor van hivatalosan vége, amikor a játékvezetők hármat fújtak a sípjukba.

 

Még egy fontos kritérium: vízilabdában az óra akkor indul újra, amikor a labda elhagyja a játékos kezét (kosárlabdában például akkor, amikor a csapattárs megérinti).

 

 

 

Minden olyan szabálytalanságot, amely nem négy méteren belül történt, s nem akadályozott meg közvetlen gólhelyzetet (plusz néhány extrém, a négymétereseknél felsorolt esetet kivéve), szabaddobással büntetnek a játékvezetők. A szabaddobást kétféleképpen lehet elvégezni: a játékos lepasszolhatja, de - ez egyedi a vízilabdában - feldobhatja saját magának is (viszont ez a játékos már nem lőhet gólt addig, amíg egy társa nem érintette meg szándékosan a labdát). Utóbbira azért van lehetőség, mert van egy fontos kritérium: ha valaki nem végzi el azonnal a szabaddobást, az időhúzásnak minősül, s elveszik tőle a labdát a játékvezetők azon az alapon, hogy ne spóroljon ily rafináltan a saját csapata támadóidejéből (azaz ha nincs is kinek adni, attól még pöröghet az óra). Ezzel kapcsolatban is akad néhány rafinéria, azaz ha a labda kicsit odébb kerül a szabálytalanság helyétől, vagy a sértettől, a víz alatt néha finoman megfogják a delikvenst, nehogy odamehessen érte, s így, mivel nem végezte el a dobást, ellene ítélnek. Persze, ha a bírók kiszúrják a feltartást, akkor kiállítják a disznólkodót. Alapesetben akkor kell labdavesztésre ítélni egy csapatot, ha a játékos a többieket nézve elbambul és elfelejti elvégezni a szabaddobást - vagy ha a labda odébb kerül, és a kedvezményezett csapat tagjai közül a legközelebb lévő nem megy érte, hanem a helyezkedéssel törődik (eklatáns példa: lejáróban a támadóidő, 2-3 másodperc van még, a bírók ítélnek egy szabaddobást, ám a támadó már inkább visszaúszik, mintsem hogy a labdáért menjen; másik: a támadócsapat ellen fújnak, a védők megindulnak, de elúsznak az otthagyott labda mellett).

 

Szabaddobásból is lehet gólt lőni: ha az ellenfél kapujától számított hét méteres sávon kívül történt a szabálytalanság (vagy, ez azért ritka eset, ha a játékos van olyan ökör, és a saját kapujába dobja a labdát). Ez leírva egyszerű, ám néhány megkötést azért ki kell emelni: amennyiben a szabálytalanság hét méteren belül történt, akkor nem lehet gólt lőni még akkor sem, ha a labda - szándékosan avagy véletlelnül - kikerült hét méteren túlra. Azt a szabaddobást sem lehet egyből rálőni, amelyet ugyan hét méteren túlról végez el a játékos, ám előtte a játékvezetőtől kapta a labda, miután az kikérte valamilyen okból (sérülés, leesett sapka, stb.). Azt sem árt megjegyezni, hogy hét méteren túlról elvégzett szabaddobásnál a mozdulatnak folyamatosnak kell lennie, nem lehet lövőcselt csinálni, nem lehet felemelni a labdát, tartani, majd gondolkodni egy keveset és aztán tüzelni.

 

Speciális, vízilabdás megkötés, hogy a szabaddobást nem feltétlenül arról a helyről kell elvégezni, ahol a fault történt, csupán egy kritériumnak kell megfelelni: a szabálytalanság vonalánál nem lehet előbb a labda a dobás kivitelézésénél, hátrébb igen. Ennek legfeltűnőbb példája, hogy a kinti játékosok adogatnak, a bírók ugyanakkor a centert gyalázó bekket hirtelen kizavarják: a center fedezetlenül marad néhány pillanatra, ilyenkor az éppen a labdát birtokló csapattárs odapasszolja a labdát, amivel elvégzi a szabaddobást, így a center a szabálytalanság helyéről már gólt lőhet. A másik: amikor elöl labda nélkül készül meglógni egy támadó, az őt ráncigáló védőt kiküldik, a társak az így egyedül maradt játékosnak hátulról - mint szabaddobást - előrepasszolhatják a labdát, ő pedig szabadon úszhat a kapura.

 

 

 

Akadnak olyan pillanatok, amikor jobb híján semleges dobást ítélnek a bírók (ilyenkor mindkét hüvelykujjukkal felfelé böknek). Ilyenre akkor kerül sor, ha: 1. egyidőben követtek el szabálytalanságot a két csapat tagjai (például nem lehet eldönteni, melyikük vitte víz alá a labdát - ráúszásnál fordul elő néha); 2. páros kiállítást ítélnek a játékvezetők; 3. ha a labda egy, a játéktér fölötti akadályba ütközik (pl. hozzáér a plafonhoz, egy kifeszített drótkötélhez), akár egy magasabb passz után, akár egy kapufáról felfelé vágódó lövést követően; 4. az egyik bíró befelé, a másik kifelé ítél szabaddobást ugyanabban az ütemben (vagy az egyik az egyik, a másik a másik csapat játékost állítja ki). Ilyenkor a játékvezető a partról beejti a labdát, amelyet az alant taposó páros ügyesebbike vagy szerencsésebbike szokott megszerezni.

 

 

 

A kiállítás (más néven emberelőny, fór) időtartama 20 másodperc: ezalatt a kiállítottnak a kispad előtti, piros kötelekkel elkerített részen kell fonnyadnia, s onnan csak akkor térhet vissza a 20 másodperc letelte előtt, ha a saját csapata birtokolja a labdát (ebbe beleszámít azon szomorú eset is, hogy az ellenfél gólt lőtt, s középkezdés következik).

Kiállítást sok mindenért lehet adni.

 

Vannak az extrém pontok. Azaz:

 

Ha valaki nem a cserehelyen hagyja el a játékteret, kiül a partra (kivéve, ha az a játékvezető engedélyével történt, sérülés, szóbeli egyeztetés esetén), vagy a kapus csapata támadása alatt a kapujába kapaszkodva pihen.

 

Ha nem engedi elvégezni a szabaddobást, kapuskidobást, sarokdobást (vagy az ellenfelet akadályozza fizikálisan, vagy a labdát óhajtja megjátszani).

 

Ha szándékosan arcba fröcskölik az ellenfelet.

 

Tiszteletlenségért (kipofázni a bírónak, netán durván beszélni az ellenfél, avagy a saját csapattárssal), engedetlenségért (négyméteresnél nem hajlandó odébb menni, a kapus nem áll be a gólvonalra).

 

S persze ott van a szabálytalanságok végtelen tárháza - ezek megítélése adja a póló báját, továbbá emeli az érintettek vérnyomását, minthogy a vízilabda az a speciális sportág, amelyben a góllövés legalább annyira fontos, mint egy emberelőny kiharcolása (elvégre az megkönnyíti a góllövést).

 

Elvben a következőkért jár kiállítás, ám mindannyian tudjuk, adott esetben bármiért adható.

 

Ha egy támadót labda nélkül akadályoznak mozgásában (lenyomják, megfogják, visszahúzzák). Ez történhet a hátsó emberekkel, de történhet a centerrel is - vele egyébként mindig történik, ám erre vonatkozólag nincs egységes megállapodás: akadnak bírók, akik azt mondják, küzdjön meg a center az életéért, s csak akkor ítélnek a javára, ha bejuttatják hozzá a labdát; mások nem nézik jó szemmel a center gyötrését, és érvényesítik ezt a szabálypontot (azaz nem kell odakerülnie a labdának).

 

Ha megrúgják vagy megütik az ellenfelet, vagy ezt megkísérlik.

 

Ha a centert a labda birtoklásáért folytatott harcban akadályozzák.

 

Ha egy labdával egyedül megúszó játékost a négyméteres vonalon kívül visszarántanak.

 

Ha a víz fölött - nem gólhelyzetben - a védő lerántja, megfogja a támadó karját, kezét (ennek megítélése is viszonylagos).

 

A kiállítottnak szomorú kötelességei vannak: azonnali hatállyal el kell hagynia a játékteret, s el kell vonulnia a kispadja előtti, piros kötelek által határolt területre (ide - leszámítva azt, ha az ellenfél gyorsan gólt lőtt - mindenképpen el kell úsznia, még akkor is, ha a másik kapunál állították ki, s a visszaúszás közben lejárt a 20 másodperc). Onnan csak a már fent említett esetekben térhet vissza (vagy ő, vagy a cseréje). Amennyiben nem esett gól (vagy telt le a játékidő), a visszatérésnek külön szertartása van: kizárólag a piros köteleken belülről, a víz alá bukva térhet vissza (ha a zsűriből zászlójelzéssel, vagy a bíró kézjelzéssel beengedte), azaz nem vetheti át magát a kötélen, s nem emelheti fel a kezével, hogy alatta eképp férjen át. Ha ellenkező módon cselekszik, vagy idő előtt jön vissza, megint újabb 20 másodperces büntetéssel sújtandó. A kiállítottnak amúgy a büntetés időtartamára a köteleken belül kell maradnia akkor is, ha lecserélik, vagy ha begyűjtötte a harmadik hibáját és végleg kiáll - amennyiben kikászálódik a vízből, cserés kiállítás a büntetése.

 

A kiállítás áthúzódhat a következő negyedre, amennyiben az előző játékrész végét jelző dudaszó pillanatában a támadócsapat birtokolja a labdát (az is annak számít, ha egy lövést követően a labda a kapufáról oldalra, semleges területre pattan, s a dudáig a létszámhátrányban lévő együttes egyik játékosa nem tudja megkaparintani). Ha a következő ráúszásnál az előnyben lévő csapat elhozza a labdát, továbbra is hat az öt ellen támadhat; ha a védekező szerzi meg, visszajöhet a kiállított.

 

A kiállításoknak vannak fajsúlyosabb változatai. Ki lehet küldeni valakit végleg cserével, ha súlyosabban vét a szabályok ellen (üt, rúg, tiszteletlenül viselkedik), vagy ha elhagyja a pályát játék közben. S végül van a végleges, csere nélküli kiállítás, amely a legvérzivatarosabb esetekben alkalmazandó: szándékos, sérülést okozó ütés, brutalitás alkalmával. Ez gyakorlatilag eldöntheti egy meccs kimenetelét, hiszen a játékos helyett 20 másodperc után sem térhet vissza, azaz csapata végig emberhátrányban játszik. Magyarországon a 2002 őszén bevezetett új versenykiírás eltörölte a csere nélküli kiállítást - Olaszországban sincs ez másképp -, viszont a brutalitásért cserével kizavartaknak első alkalommal minimum három, második alkalommal minimum hat meccset kell azután kihagyniuk. A nemzetközi mérkőzéseken viszont továbbra is él a legsúlyosabb büntetés intézménye.

 

 

 

Két, minden más sportágtól eltérő különlegessége van a vízilabdának: a labdát fogó játékos szabályos szerelése, illetve a víz alá vitt labda. Ez a szárazföldi labdajátékokon 'szocializálódott' szurkolók számára a leginkább neuralgikus rész, elvégre a labdát tartó kéz, kar érintése (megütése) az egyik legsúlyosabb fault a kosárlabdában és kézilabdában. Ellentétben a vízilabdával: itt nemhogy szabályos, de egyenesen a legszebb szerelés, ha valakit úgy fosztanak meg a labdától, hogy azt épp ellőni készül, s ekkor rántják meg, vagy lökik meg a karját. Azaz az egyik legfontosabb törvény, hogy amíg valaki a labdát fogja, addig azt lehet vele csinálni, ami a védőnek tetszik (leszámítva persze a brutalitást). Ez főképp igaz a centerezésre: ha a center fogja a labdát, akkor addig nyugodtan rá lehet ugrani, le lehet nyomni, meg lehet szorongatni, a játékvezető - elvben - nem fúj. A szabály szelleme ugyanis az, hogy amíg kézben van a labda, addig bármi történhet, azaz ha valaki tartja, nyilván úgy érzi, gólt lőhet, s ilyenkor nem illik az alkotásban megzavarni.

 

Szorosan ehhez kapcsolódik a víz alá vitt labda 'intézménye'. Eme legősibb szabálypontok egyikének számító rendelkezés kissé eltorzult az évek alatt, hiszen kezdetben arra szolgált, hogy a furfangos pólós ne dughassa el társai elől a labdát. Ma már senki nem kíván imígyen ravaszkodni, épp ezért mostanság már kizárólag akkor kerül a víz alá a labda, ha a labdát tartó kezet az ellenfél a víz alá nyomja. Minthogy azonban a regula csak arról rendelkezik, hogy tilos víz alá vinni a labdát, a játékvezetők az ellen ítélnek, akinek a keze labdástul elsüllyedt a másik 'nyomása' alatt. Magyarán ez is egy szerelési metódussá vált, azaz a védők megpróbálnak rácsapni arra a lehetőségre, amikor a támadó a víz színén lebegő labdára ráteszi a kezét. Legtöbbször az épp akciózó center által befogott labdát próbálják a kézzel együtt (olykor az egész emberrel együtt) víz alá nyomni, s ilyenkor kontrafault következik. Amennyiben viszont egy kapu előtti tömegjelenetnél a labdát épp megszerző egyik védőjátékosra (kapusra) zuhan rá egy támadó, akkor - amennyiben a labda négy méteren belül van - büntetőt kell ítélni.

 

Ezért van az, hogy amikor valaki szorult helyzetben van, s épp elkezdik szorongatni, megpróbálja gyorsan elengedni a labdát, ezzel is lehetőséget adva a játékvezetőnek, hogy szabaddobást ítéljen a javára, minthogy már nincs a kezében a labda. Vagy négyest: az igazán jó centerek nagyon érzik, amikor elkezdenek akciózni, hogy meddig kell fogni a labdát (ilyenkor a hátvéd ugyebár nekiáll fojtogatni a csatárt), majd amikor tudják, hogy a rájuk fonódó bekkel a nyakukban nincs esélyük az akció hathatós befejezésére, gyorsan elengedik a labdát, s ha ilyenkor a hátvéd nem kapcsol, és még mindig gyilkolja a csatárt, csakis négyméteres következhet.

 

Néha egyébként egy-egy nagyobb kavarodásnál a ravaszabb játékosok maguk viszik a víz alá a labdát, amikor a centerből már nem sok látszik, s a bírók elhiszik, hogy a támadó keze alatt volt a nem sokkal később felbukkanó labda - hiába jön fel a víz alól kitartott kezekkel a csatár (ez megint nem szabálykönyvi passzus, csupán a való világban előforduló eset megemlítése, amely tán közelebb visz a póló megértéséhez).

 

Még akad néhány nem túl jelentős, de tán megjegyzésre érdemes pont. Az egyik: a kapus nem lépheti át a képzeletbeli felezővonalat, s nem érhet az azon túl lévő labdához. Továbbá, ellentétben a kézilabdával, ha ég a ház, akkor sem küldhető be a végén helyette cserejátékos.

 

Aztán van egy lényeges különbség a pályát határoló kötelek között: ha a labda az alapvonalat jelképező kötélhez ér hozzá, az olyan, mintha elhagyta volna a játékteret, azaz vagy szöglet, vagy kidobás következik. Az oldalkötél másképp viselkedik: ott csak akkor van kint a labda, ha tényleg a kötélen kívülre kerül; ha csak hozzáér, nem kell megszakítani a játékot.

 

Vízilabdában is létezik a passzív játék intézménye: el kell venni a csapattól a labdát, amennyiben úgy passzolják vissza a kapusnak, hogy csak a kapus tartózkodik a saját térfélen - illetve, ha húzza az időt egy gárda. Ez persze megítélés kérdése, a bírók legfeljebb akkor fújnak ilyenkor, ha egy játékos elkezd visszafelé úszni a labdával.

 

 

 

Nem egy nagy mutatvány, feltéve, ha szabályosan kéri az edző (mert csak ő kérheti). Időt akkor lehet kérni, ha a labda a csapat birtokában van - egy mérkőzésen kétszer, egy-egy perc erejéig. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a tréner a nagy őrületben elfelejti, ő már élt mindkét lehetőségével, s harmadszor is time-outot jelez két kezével (T alakot formáz): ilyenkor minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem jár négyméteres, csupán a másik gárdához kerül a labda. Büntetőt akkor kell ítélni, ha egy edző akkor kér időt, amikor az ellenfél birtokában van a labda. Ilyen két esetben szokott előfordulni: amikor a játékvezető kiállítást ítél, de a szituáció félreérthető, vagy mert két ugyanolyan számú pólós nyüstöli egymást (pl. két 7-es), vagy mert úgy véli, nem létezik, hogy az ő játékosát küldjék ki. A másik eset a veszett fejsze nyele szituáció: utolsó perc, az ellenfél támad, de a csapatnak muszáj gólt lőnie, ezért dupla vagy semmit kockáztat a tréner, azaz időt kér, hogy a másik csapat ne tudja húzni az időt, a négyesnél muszáj legyen ellőnie a labdát, s ha nem talál be, játékosai a megszerzett labdával támadhatnak. Újabban előfordul, hogy a bírók ezt súlyos sportszerűtlenségnek tekintik, és piros lapot mutatnak fel az edzőnek.

 

 

 

Ne tagadjuk, megesik, hogy valakiből elkezd csorogni a vér. Mint az AIDS megjelenése óta minden sportban, vérzés esetében a sérültnek azonnal el kell hagynia a medencét, s helyette rögtön bejöhet egy másik cserejátékos. (Ilyenkor nem érvényes a beugorni tilos szabály: a sérült cseréje akár a félpályánál is becsobbanhat a partról.)

 

Viszont van egy fontos pont, ami a vízilabda keménységét s egyben tisztaságát hivatott alátámasztani (igazolni). Ellentétben a futballal, ebben a sportban nincs szimulálás. Ha valakinek nagyon fáj valamije, az kérhet háromperces ápolási időt - de ez a maximum. Ha elhagyja a pályát, azaz lecserélteti magát, ám nem vérzik, úgy a meccs hátralévő részére kizárja magát a játékból.

 

 http://www.vizipolo.hu/content.php?s=putart&f=vizipoloart1&id=ctml78fktepnflmx