Ázott füvek nyers leheletét

küldöm feléd,

s e felsejlő röpke varázst,

mely hajnali fényt

pirkaszt szobám falán.

Talán nem is sejted,

hogy mozdulataid résein

felbuzog a frissitő koffein,

mely engem épit

ha hiányod leterit.

Követlek vakon,

ha kell árnyékod vagyok,

megizlelem mámorod,

s a kint mi elhagyott,

s bennem már oltalom.

Behajlok szivedbe,

mint békitő olajág,

lesimiton homlokodról

a tombolás zaját

s megőrizlek

ha rám találsz.

"Ha büneitek skarlátpirosak,hófehérek lesznek"(Ézsaiás 1.18)

Lehettünk volna pipacsok is

nyárszagú vörös lobogással,

de nincs elég bününk a leboruláshoz,

pedig véres a kezünk,véres az ingünk.

Kinek a vére,kinek a büne

vonul át életemen?

Ketten álltunk az alkonyati szélben,

képzeletünk kifeszitett vásznán

madarak lebegtek,

csőrükben szerelmes sóhajtás,

de te átléptél a dombon

a lebukó napkorongon.

Mondom lehettünk volna pipacsok is,

de ez több mint amit ember kivánhat,

és hát nem készültél fel

a hófehér megtisztulásra.

Lépteid elmosta az éjszaka csendje,

ölelésed belesimult az erdők neszébe,

a hangod nem bennem keresett menedéket,

s a tüzek kialudtak szemedben

valahol felém jövet.

Épitek fészket az éjszakában,

gyüjtöm az emlékcserepeket,

elorzom tőled a halk rezgéseket,

mik lelkemben hullámokat terelnek,

s feléd küldöm magányod falán

szerelmem szép rajzolatát.

Derengő ringatás bennem

ez a cseresznyevirágos ámulás

virágban virrasztó csoda,

te oldozd a a hajnalok fájdalmát,

örömöt büvölj megnémult berkekbe,

szivemből üzd ki a madártetemeket.

Illat zaklat,harangja viharban repdes,

lázat szit halk szavú szerelmesekben,

gyökereinket elvagdossa,

s kiüz a kigyult tavaszba.

Félünk,elég az álmunk,

a lobogó virágporvarázsban,

arcunkba sikitanak a csersznyevirágok.

A szétrobbant fehérben bölcsőbe kivánkozunk,

ahol megkettőzi magát az alázat,

s a fenyők kapaszkodássorsa

irányitja belső ritmusunk..

                                      Áprilisi vers

Az áprilisi eső végigfut az arcomon.

Letépem szálait,izlelgetem,s beszivom

e tavaszi föld fakéregillatát.

Ázik a szirma az aranyesőnek,

földig alázza a vesszőt a szél,

s ázott szoknyám letör két

napraéhes,pici kankalint.

Megmozdul bennem a féltés,

mosolyognék vagy sirnék,

a markomba simuló virágokkal

neked intenék,

de nincsenek utak feléd,

s gyökér a lábam,

földbe húz ha lépnék.

                                            Jó volna

Jó volna-

a feltámadásról verset irni

a fázós rügyekből inni

csobogó harmatot,

mely klorofilt old,

zöld életörvényt,

és buja lombot,

az újjászületésről szólni,

a tépett zászlót őrizni,

mely sárral himzett,de lobog még,

s lelkünk tisztásairól

áraszt patakot,

az újrakezdésről,

a derékroppantó dacról,

mely felemel,s átölel,

mint tiszta ég,

s mint szikrázó kék

a fényben,-

jó volna,bizony jó.